A sasokban minden látható - Ötvenéves a bakonybéli indiántábor

Az indiánok legendája lassan olyan már a bakonyi erdőkben, mint a betyároké. Szinte mindenki ismeri a legendát, mesélnek is róluk. Nevezetességévé váltak a térségnek, falunak, miközben mindig is megőrizték titkaikat, óvták féltett világukat a nyilvánosság elől. A turisták persze kíváncsiskodva próbálják megtudni, milyen, ha háborúznak az indiánok valahol a Bakony mélyén, de ez nemigen sikerül, hiszen az időpontok és a helyszínek változóak, s nem ismertek.

A játék idején szól a dob, a fák között harci díszbe öltözött elszánt, kifestett arcú, parókás, tolldíszes férfiakat, fiatalokat látni, amint egy törzs éppen megtámad egy másikat. A zsákmányért és a dicsőségért. Mindez persze csak egy játék, ám annál valahogy mégis több. Életforma, személyiségformáló erő, olyan erkölcsi iránytű, amely jobbá teszi az embert a civil életben is. Az alapító nagy törzsfőnök, Cseh Tamás már elköltözött az örök vadászmezőkre, s csak részeit írta meg a Bakonyban időnként életre kelő indiánélet ötvenéves hiteles történetének.

Bérczes László róla szóló könyvében így vallott erről: "...ezt az indiánosdit 1961-ben kitaláltam, és ennek azóta is én vagyok az abroncsa mind a mai napig. Meg kellene írni a történetét, mindazt, amire más már nem emlékezhet. Hogyan találtuk meg ezt a földbe süllyedt bakonyi falut, az olajos padlójú kocsmát. Meg kellene írni az 1961-es ántivilágot, azokat a történeteket, amiket ma már senki nem tud. Adósa vagyok az Indiánnak. Meg kellene írni bizonyos kocsisokat, fuvarosokat, akik meghaltak már, a Vince bácsit, Kovács Pista bácsit, a Kisfaludy doktort, aki meggyógyította lábunkon az első baltavágásainkat, és csak Uff!-fal köszönt, meg azokat is, akik még vannak, Balogh Öcsit, Pallós Tibit, néniket, bácsikat. Aztán a rendőrdzsipeket, amelyek néha felbukkantak, hogy csak úgy igazoltassanak, 1968-at, mikor a tankok átmentek a táboron. Akik ma játsszák az Indiánt, azoknak fogalmuk sincsen ezekről az úgymond ősidőkről. Indián voltam meg énekes egyszerre, ez a két dolog volt, amit végigcsináltam életemben. Meg a családomat."

A "bakonyi indián" történetéből ilyen formában nem született könyv, ám július 9-én nyílik egy kis időszakos fotókiállítás a faluban, amely az elmúlt ötven évből próbál vagy másfél tucat emlékezetes pillanatot bemutatni. Ezzel szeretné a társaság megköszönni a falunak azt, hogy befogadták, s az időnként előtörő elemi csapások idején és más nehéz pillanatokban megsegítették őket. A tárlatot Gilyén Péter mérnök nyitja meg, aki közel 44 éve Cseh Tamás hívására csatlakozott a bakonybéli indiánokhoz. Jó ideje ő is egyike az indiánok vezető embereinek, aki Cseh Tamás barátjaként, szorosan együttműködő társaként sokat fáradozott a társaság belső és külső ügyes-bajos dolgainak intézésében. Most ő a "legöregebb" a főnökök között.

- Tulajdonképpen ez egy olyan, a nagy prérin valaha élt indiánok életét megelevenítő játék, ami állandó, meghatározott szabályok szerint zajlik, ám túlmutat azon, amit egy játék általában jelent. Mára saját közössége és hagyományrendje alakult ki. Talán az egész világon mindmáig párját ritkító kísérlet ez, amelynek keretében a régi indiánélet hétköznapjaiból még az oly jellemző harcok is megélhetők. Úgy fogalmaztak a szakemberek, hogy a "bakonyi indián" mára kultúrtörténeti értékké vált - mondta Gilyén Péter, akitől megtudtuk: elvileg bárki lehet indián, aki elfogadja a törvényeiket, s életmódjával, cselekedeteivel alkalmasnak, méltónak mutatkozik arra, hogy a törzsek (sziúk, varjak, feketelábak, sájennek, hidatszák, paunik) valamelyike végül tagjai közé fogadja. Gyakorlatilag mégis erősen korlátozott lehetőség ez, hiszen mindenkinek saját kezűleg kell elkészítenie a felszerelését, a szabályoknak megfelelő biztonságos imitált fegyvereket, parókákat, a bőrökből összevarrt mokaszinokat, lábszárvédőket, ingeket, ágyékkötőket. Nem könnyű próbatétel a hosszú napokig tartó helytállás sem az erdei életben, a mai civilizáció eszközeinek teljes mellőzésével. Viszont mindez mindenkit megtanít arra, hogyan lehet a természettel együtt élni, tisztelni és ugyanakkor betartani a törvényeit.

Az indiánok civil foglalkozása szerteágazó, akad közöttük cégvezető, karosszérialakatos, tanár, jogász, pék, festő, előadóművész, ám közös bennük a prériindián-kultúra ismerete és átélése, helytállás a játékban, az erdőben és a közösség mindennapjaiban. A játék alapszabálya egyetlen mondatra épül: "Az említett törzseknél az 1850-es években érvényes szokások és hagyomány szerint kell eljárni!"

A játékban semmi sincs előre eldöntve, ki mikor merre vándorol, támad meg esetleg egy ellenséges törzset. A harc alapvető szabálya pedig az, hogy akit fegyver érint, annak 600-ig el kell számolnia, gyakorlatilag addig kiesik a játékból, "mintha ájult lenne", s közben elvehetik tőle élelmiszerét, fegyvereit.

Arra a kérdésre, hogy miként oldják meg az élelmezésüket, Gilyén Péter azt felelte, az erdő kincseit, állatait, növényeit nem bántják, erre egyébként szigorú szabályok vonatkoznak, az élelmiszert, konzerveket magukkal hozzák. E téren tehát nem tudnak teljesen a hagyományoknak megfelelő módon élni, bár a kereskedelemben kapható alapanyagokból sok indián étel elkészíthető előre otthon vagy a táborozás idején. A szükséges engedélyeket mindig megkérik, s megkapják a hatóságoktól, hogy aztán főként nyáron és télen hosszabb-rövidebb ideig az erdőben tartózkodhassanak. Még a vadásztársaságokkal is egyeztetnek, hogy a vadászatok rendjét se zavarják meg.

A játék végeztével a táborhelyeket mindig teljesen rendben, kitakarítva hagyják el, mert ez természetes számukra, és egyébként pedig azt mindenki tudhatja még Cooper regényeiből is: az indián soha nem hagy nyomot maga után.

Érdekességként Gilyén Péter elmondta, hogy az állatok megérzik azt, ha az ember jó szándékkal él az erdőben. Sokszor a vadak nem ijednek meg tőlük, előfordult, hogy a tábortűz közelében sétált el néhány őz vagy vaddisznó, róka, sőt olyan is volt, hogy meg is tudták érinteni az állatokat. Mindez talán azt is jelzi, hogy ha az ember a természet törvényeivel összhangban él, akkor a természet ajándékát, barátságát is megkaphatja.

Ugyanilyen a viszonya az indiánoknak a faluval is. A falu és az indián egymásra utalt, a bakonybéli emberek mindig segítettek az indiánoknak, ők pedig a településen szerezték be élelmiszereiket, s a harcok után már civilben együtt koccintottak a kocsmában a helyiekkel. Évtizedes barátságok születtek így. Az elmúlt ötven évben a falu és az indiánok kapcsolata országosan egyedülállóvá és példaértékűvé vált.

Arra a kérdésre, hogy mindezeken túl miért is jó 2011-ben Magyarországon bakonyi indiánnak lenni, Gilyén Péter azt felelte, azért, mert ez egy olyan kulturális kaland, amely az ember egész életét átalakítja, megnemesíti. Az elmúlt ötven évben hosszabb-rövidebb ideig összesen mintegy ezren ismerkedhettek meg így a prériindián- kultúrával, dalokkal, táncokkal, viselettel, szokásokkal, szertartásokkal, ételekkel. A megszerzett ismereteiket pedig az erdőben és a gyakorlati életben kamatoztathatták. Jelenleg az indiánok taglétszáma 150-200-ra tehető.

Ahogy Gilyén Péter megfogalmazta: ma ugyanúgy alapvetően a tiszta törvénye-ket, egyszerűséget, átlátható, értelmezhető világot keresik a Bakonyban, mint az 1961-es alapítók, s próbálják felépíteni játékuk keretei között mindazt, amit Cseh Tamásék meghatároztak. Őszintén igyekeznek követni az indiánok példáját, és magukévá tenni a négy fő erényt: a bátorságot, a nagylelkűséget, a kitartást és a bölcsességet.

Így aztán ők azok, akik szívükben őrzik az egyik híres indián törzsnek, a lakotáknak a tanítását is, amely így szól: "Ha egy ember elfordul a természettől, akkor a szíve megkeményedik."

S talán ezért maradtak az indiánok fél évszázada a Bakonyban. Mert a fölöttük szálló sasokban mindig ott lehet a lelkük is.