Nem akart püspök lenni, de a libák lebuktatták

Reidmár Linda kiemelte, a középkorban virágzott Szent Márton kultusza, sőt, ő volt az egyik legnépszerűbb szent. Magyarországon pedig kifejezettén kedvelték a Pannóniában született Szent Márton alakját, ami annak köszönhető, hogy vélhetőleg a mai Szombathelyen (az egykori Savariában) látta meg a napvilágot, de létezik olyan felvetés is, amely a mai Pannonhalmához köti. Szombathely azonban a saját szülöttjének tekinti a szentet, akinek a Szent Márton-templommal és a templom előtt található Szent Márton-kúttal is emléket állítottak.

– Márton az időszámításunk szerinti negyedik században, 317-ben született. Katonai pályát választott, ebben valamilyen szinten az édesapja példáját követte, aki pogány katonatiszt volt. Márton azonban hamar, már 12 évesen megkeresztelkedett, majd a császári hadsereg legionáriusaként kezdett szolgálni. Az tette ismertté, amikor nem volt hajlandó részt venni egy barbárok elleni ütközetben, arra hivatkozva, hogy már Istent szolgálja. Márton visszalépését követően elmaradt az összecsapás, a Frank Birodalom meghátrált, és békét kötött a császárral. Ez Szent Márton csodatétele volt, legalábbis a nép annak vélte – magyarázta Reidmár Linda.

Szent Márton pártfogolta a koldusokat, s munkásságát mindinkább a keresztény küldetés, a pogány falvakban végzett térítőtevékenység határozta meg, a kereszténységet terjesztette. A nevéhez fűződik az első európai szerzeteskolostor megalapítása 361-ben, később, 371-ben pedig püspökké választották. Ekkortájt kezdhették Szent Márton kultuszához kapcsolni a libákat. A legenda szerint ugyanis Márton nem akarta, hogy püspökké válasszák, így egy libaólban rejtőzött el, de végül a libák elárulták a gágogásukkal.

– Miután 371-ban Tours püspökévé választották, tovább folytatta a keresztény hit terjesztését. Egész életét csodák és gyógyulások kísérték. 397-ben halt meg, és a temetésének az időpontja, azaz november 11. lett Szent Márton napja – fejtette ki a néprajzkutató.

Megtudtuk tőle, a Szent Márton-kultuszt az is tovább erősítette Magyarországon, hogy Szent István királynak álmában nemcsak Szűz Mária, hanem Szent Márton is megjelent. Így ő is hamar Magyarország patrónusává vált. Erős és gazdag kultuszát hűen tükrözik a nevét rejtő különböző helynevek (mint például Zalaszentmárton, Tiszaszentmárton, Tá­piószentmárton, Ke­me­nes­szentmárton), a városok templomainak oltárképei.

Reidmár Linda hozzáfűzte, Szent Márton és a libák kapcsolata mélyebb gyökerekre is visszavezethető, mint a libaólban való bujkálás. Szent Márton napja ugyanis az ősz és a tél határvonalán áll. Ezt a napot a gazdasági év befejező és egyben újévkezdő időpontjának is tekintették. Ekkor zárult le egy gazdasági év: befejezték a mezőgazdasági munkákat a földeken, elkezdődtek a betakarítások, a téli társas munkák, mint a tollfosztás, a kukoricafosztás.

– A parasztok körében gyakori szokás volt, hogy ebben az időszakban vágták le azokat a baromfikat, amelyeket már nem akartak tovább etetni a télen. A libákat ekkorra hizlalták fel, egyrészt ez a Szent Márton-napi libafogyasztás magyarázata. Az újbor is eddigre forrt meg. Így Szent Mártont az újbor bírájának tekintették – ismertette Reidmár Linda.

A Szent Márton-naphoz kötődő lakomák kialakulását magyarázza még, hogy a középkorban nemcsak a nagyböjtöt – tehát a farsangtól húsvétig tartó negyven napot – tartották, hanem a Márton-naptól karácsonyig terjedő idő is böjti időszaknak számított. Pont ezért Márton-nap volt még az utolsó nagy evések-ivások napja. Ez jelentette a böjti időszakra való felkészülést. A régiek úgy gondolták, minél több bort isznak ilyenkor, annál több erőt és egészséget isznak magukba az új esztendőre. Mindezt az ekkor elhangzott jókívánságokkal, köszöntő énekekkel is tetőzték – mert ezeknek mágikus erőt tulajdonítottak.

– A 14. századból már vannak feljegyzések arra vonatkozóan, hogy Márton-napi járandóságot fizettek a tanítóknak és a papoknak, a 17. századtól pedig céhszabályzatok utalnak arra, hogy pásztorjárandóság is létezett. Ilyenkor szorultak be az állatok az istállóba, és a pásztorok házról házra jártak, hogy felkeressék az állattartó gazdákat, hogy rendezzék szolgálataikat. A gazdák a járandóságon túl igyekeztek megajándékozni a pásztorokat (pénzzel, süteménnyel), mert úgy tartották, hogy ők értenek az állatok gyógyításához, beszélnek az állatok nyelvén, sőt, meg is ronthatják őket, és befolyásolhatják az állatszaporulatot. Épp ezért a rontás elkerülése és az állatállomány növekedése érdekében évente többször megajándékozták a pásztorokat, ősszel Szent Márton-napján – magyarázta a néprajzkutató.

Elmondta, a pásztorok ilyenkor köszöntőt mondtak, illetve nyírfavesszőt adtak a gazdának. A legenda szerint ugyanis egy pásztor a disznóvész ellen könyörgött Szent Mártonhoz, aki álmában nyírfaágat adott a beteg állatok gyógyítására. A nyírfaág, vagy más néven „Márton vesszeje” az egész évet végigkísérte. Úgy gondolták, mint archaikus gonoszűző eszköz, segít az egészség megőrzésében és a rontások ellen. Attól függően pedig, hogy a nyírfavesszőnek mennyi ága volt, jelentős vagy csekély állatszaporulatban bízhatott a gazda. Az így kapott ágat aztán később sem dobták ki, hanem az év során még használták, különösen Szent György napján, az állatok első kihajtásakor, biztosítva ezzel is egészségüket.

Reidmár Linda hozzátette, a zöld ághoz hasonlóan az újévre előremutató cselekvés volt a már említett újborkóstolás és libafogyasztás is. Emellett időjóslások is kapcsolódtak Szent Márton napjához, ezek közül kettő kifejezetten ismertté vált.

– Úgy tartották, ha a liba mellcsontja fehér és hosszú, akkor havas, kemény télre, ha viszont a csont barna, akkor sáros és latyakos időre számíthatunk. A másik időjóslás szerint amikor Márton fehér lovon érkezik, azaz havazik november 11-én, akkor enyhe télben bízhatunk, ha viszont barna lovon, akkor kemény, hideg téltől kell tartanunk – jegyezte meg a néprajzkutató. Hozzátette, manapság a felnőttek körében elterjedt bőséges lakomák, libapecsenyék fogyasztásán túl a gyermekek körében – a városi és a vidéki iskolákban egyaránt – kezd újjáéledni a Márton-napi lámpás felvonulás, amely néhol Márton-napi tűzzel, libazsíros kenyér vagy liba formájú sütemények fogyasztásával ér véget.