Reider László optometrista, expopsztár, borász kacskaringós életutat járt be

- Dehogyis akartam optikus szüleim nyomdokaiba lépni – mondja a rá jellemző kivételes lendülettel, jókedvvel Reider László, majd folytatja: egy fiatal szeretné magát kipróbálni, a saját útját járni, vége van a középkornak, hogy az embernek megmondják, ki legyen a felesége! A szülei jövőjét illetően rábízták a döntést, így már a középiskola-választásnál sem szóltak bele az életébe.

- Célom az volt, hogy az érettségin kívül valami szakmát is felszedjek. Testvérem az akkori nevén alumíniumipari technikumba járt, ezért én is oda jelentkeztem. Ráadásul a meglévő lehetőségek közül sem vegyészeti, sem híradástechnikai iskolába nem akartam menni. Az ipariban néhány cimborával összeálltunk, és elkezdtünk muzsikálni, ugyanis a szalagavatóra műsor kellett – utal a korábbiakra, hozzávéve, tízévesen már gitározott, aztán tábortűzi nóták, meg örökzöldek, Koncz Zsuzsa, Omega, Illés szerepeltek a palettán. A zenész cimborák a technikum ötödik éve után is együtt maradtak a Rubber Puppetben, és örömzenéltek tovább, még 24 éven át.

- De most már nincs zenekar, így döntött a csapat, mert egyre többet kértek tőlünk a fellépéseken, amire már nem volt időnk – fogja szűkszavúra „optomuzsikus” éveit, mely életre szóló szép emlék, a " target="_blank" rel="nofollow noopener">Kossuth utca című szám pedig a veszprémi életérzés himnusza lett, és olyan jól sikerült, hogy Gizella-díjjal jutalmazták – említi büszkén. – Szögre akasztottam a gitárt, de természetesen eszembe jut a havi egyszeri csörömpölés – vallja.

- A zenészévek alatt a csapat minden tagja járta a maga útját – meséli. László a technikum után a pécsi műszaki főiskolán magasépítő üzemmérnöknek tanult, de – ahogy fogalmaz – néhány év után megváltak egymástól, és úgy döntött, míg kitalálja, hogy mihez kezdjen, a családi optikai vállalkozásban sertepertél, ahol egyre jobban megtetszett neki a munka. Tudását a látszerésziskolában tovább mélyítette, majd a Semmelweis Egyetemen (SE) optometristának tanult, munkája a látszerész és szemészorvos között helyezkedik el, ő nem anatómiailag, hanem optikai eszközként tekint a szemre, és a fénytörési hibákat korrigálja.

- Munkámat hivatásnak tekintem, a szenvedélyem, mert változatos, érdekes, az alkotás pedig gyönyörű dolog, a feladat mindig más, nincs két egyforma eset, fénysugarakkal dolgozom, emberekkel foglalkozom, így egyben pszichológusnak, pedagógusnak, mérnöknek is kell lenni. Dolog van bőven, kevesen tudják, hogy nem ártana évente egyszer szemvizsgálatra elmenni. Az külön jó, hogy folyamatos gondolkodásra van szükség – utal az általa három éve kezdeményezett fejlesztése is, mellyel bizonyosan a szakterületet forradalmasítja kollégáival együtt.

Úgy mondja, kipattant a fejéből egy szikra: miért ne lehetne a hatvan éve ismert módszeren változtatni? Aztán három éve el is kezdték a fejlesztést, amelyhez új eszközök is kellettek, a prototípus már megvan: olyan rendszeren dolgoznak, mely például a rejtett kancsalságot könnyebben, játékosabban képes korrigálni az eddigi nagyon fárasztó vizsgálati módszerhez képest. – Eleinte többen rám csodálkoztak és megjegyezték, mit akar ez a kelet-európai, vidéki csávó? – mondja nevetve. Szerinte nem volt abban semmi különös, hogy ő kezdte el a fejlesztést, a fény itt is úgy terjed, mint a világ bármely országában. Miért kellene Európában a hatvan évvel ezelőtti módszereket használni? – kérdi. Emiatt ír szakkönyvet diákoknak, akik az SE optometrista hallgatói, és Reideréknél töltik a gyakorlati idejüket.

Még jó, hogy vannak jó barátok, akik között lehet töltődni, a „világmegváltó” havi beszélgetéseket pedig alig várja az antikváriumban, az Utas és holdvilágban, ahol muzsikusként Elefántyuk-díjat is kapott. Azt sajnálja, hogy csak télen érne rá garden partyra, amit nagyon kedvel, mert szerinte a kerti sütögetésnek, evészetnek különleges varázsa van. „De akkor meg nem hívnak!” – nevet ismét. Ugyanis, ha nem az üzletben dolgozik, akkor a Somlón szőlőt művel, metsz, szüretel, borászkodik, és emiatt gardenezni télen lenne ideje. – A szőlő és a pince nyűg, de kikapcsol – fogalmaz, és esze ágában sem lenne megválni tőle, mert feleségével együtt a somlói pincét is „elvette”, ahol egy segítőjével ténykedik, és csodálja a hegyet, illetve annak levét, főleg az olaszrizlinget és a furmintot.

A kérdésre, miszerint hogyan tolerálja a párja azt, hogy folyamatos mozgásban van, azt mondja, ő is ilyen, a pihenést elpazarolt időnek tartja. Felesége négydiplomás acélkereskedőként kijárta a nehézdaru-kezelő tanfolyamot is, hogy saját cégénél, ha kell, ezt is el tudja végezni.

- Gondolná, hogy a párom, aki meglehetősen férfias pályán van, imádja a csetreszeket, amiket Káptalantótiban vadászunk lomizásnál? – kérdi. – No ugye, azt hitte, már nem tudom meglepni semmivel, igaz? – ülteti le páciensét a szemvizsgálathoz újabb jóízű nevetéssel Reider László. Azt még megsúgja, a Múzeumok éjszakáján térdig járják a lábukat, mert művészet és humor nélkül mit érne az élet?