Cserhalmi György mércéi és magasságai

Cserhalmi Györgyöt az elmúlt egy évben háromszor műtötték, térd- és gerincproblémákkal. Hosszú ideje lábadozik, elkezdte próbálni a Nemzeti Színházban az Úri muri című darabban Csörgheő Csuli szerepét, de egyelőre nem térhet vissza a színpadra, ezért a bemutatót elhalasztották. Úgy érzi, talán ősszel már „üzembiztosan” tudja vállalni a játékot.

Látom, már nem bottal jár!

- Egy hete eldobtam, remélem, jó messzire esett.

Hogyan viselte az országos aggódást, amely körbevette?

- Rengeteg szeretetet kaptam a kórházakban, a hétköznapokon, üzenetek formájában, megható volt az egész. Nem ismertem magamra, és kicsit szégyelltem is, hogy ez nekem tényleg jár-e.

Szembesült azzal, mit jelent az embereknek, mit adott nekik a színészetével?

- Ezen nem töprengek. Olyan lenne, mint egy rossz leltár. Ezt adtam, ezt kaptam. Nincs itt kiadási és bevételi mérleg. A szeretet jólesik.

Közeleg a magyar kultúra napja és Cseh Tamás születésnapja. Mennyire fontos dátum ez az életében?

- Tomi most lenne 75 éves. Keserves, hogy nincs közöttünk, de mindennap érezhetjük körülöttünk. Lehet hallani a dalait, fiatal előadók, zenekarok ápolják az emlékét, például a Vodku vagy Hrutka Robiék. Nagyon bírom ezt. Tamás egy felejthetetlen figura, létezik ma is, amit teremtett, beékelődött az életembe és sokak sorsába. Persze, együtt Bereményi Géza szövegeivel, mert az ő dalokhoz írt versei elképesztően káprázatosak.

Hol találkozott először Cseh Tamással?

- A hetvenes években jártam a Kex együttes koncertjeire, ahol ő vendégként fellépett. Szerettem Baksa Soós Jánost. Úgy éreztem, hozzám beszél ugyanolyan bohócként, mint amilyennek képzeltem magam, de én nem voltam annyira vagány, mint ő, aki mindig tudta, honnan fúj a szél, ebben különbözött másoktól. Tamás akkor Bereményivel együtt lakott az Iskola utcában, és amit megírtak, ezeken a bulikon eljátszotta.

Az általam ismert Cseh Tamás-történeteknek, sztoriknak általában az a befejezésük, hogy a „végén aztán jól berúgtunk...”

- Ebből a szempontból nézve elkényeztetett voltam, mert mi mindennap berúgtunk, amíg tartott a barátságunk az elmúlt évtizedekben. Vele nem lehetett megállni és velem sem. Ha valamit elkezd az ember, azt fejezze is be. Minden más kidobott pénz.

Meg lehet azt fogalmazni, mit adtak az embereknek az ő dalai?

- Szerintem nem, mindenkinek mást. Mondják, hogy urbánus kulturális hatás jellemezte a pályafutását, de ez nem igaz, mert vidéken, faluban az egyetemi közönség körében vagy épp külföldön is olyan brutálisan erősen költözött a lelkekbe, mint előtte még senki. Beleillett a korhangulatba, túl tudta élni az egymás utáni korszakokat.

A kultúra napja és amit ünneplünk, azt is jelenti, hogy színészként felelős része ennek a közegnek, mit ad magából társadalomnak...

- A színészet számomra elsősorban szakma, jó melós foglalkozás, amelyben sok véletlen adódik. Ez viszi felváltva negatív és pozitív irányba az embert. A kultúra abból adódna össze, ha lenne egymás iránti szeretet.

Legyőzheti, igába hajthatja a hatalom kultúrát?

- Ki tudná megtiltani azt, hogy felkeljen és lemenjen a nap? Nincs az hatalom, amely képes lenne ellenőrizni és megállítani a kultúrát, mert ősibb, eredetibb helyről jön, mint a politika. Nem kitaláción, manipuláción, hazugságon alapszik, hanem egy több ezer éves természetes életérzésen, és mindent túlél.

Tudja, azt vettem észre, hogy az önnel mostanában készült beszélgetésekben gyakran azt várják, mondja ki mások helyett, mi a baj a világgal. Érzékelte ezt?

- Nem, de mondom én azt magamtól is. Sok baj van a világgal, velünk, emberekkel. Visszaélünk a természettel, már azzal is, ha mondjuk én beülök az autómba. Nem becsüljük egymást, a másik tevékenységét, nem ismerjük el az eredményt, nem tudjuk helyi értéken kezelni mindazt, ami megtarthat bennünket, függetlenül attól, ki milyen zászló mögé állt be.

A megosztottság miatt?

- Az soha nem tett jót semminek. Ez az ország úgy élte történelmét, hogy mindig megosztott, befolyásolt volt mások által. Ma is ennek jegyében zajlanak dolgok alkukkal, kis vagy nagy kiegyezésekkel, alsókkal meg felsőkkel. Hiába vagyunk mi a pakli alján, mert odatettek bennünket, a kultúra csak akkor szűnik meg, ha eltűnik a civilizáció.

Erről is beszél a harmadéves kaposvári egyetemista tanítványainak?

- Mindenről beszélünk, az életről, szakmáról, a világról. Olyan vagyok számukra, mint a barátjuk, kicsit apjuk. Elmondom nekik, hogy ez egy olyan meló, amit nem lehet másképp csinálni, csak hazugságok nélkül, becsülettel, tisztességgel, egymásra figyeléssel, a másik megbecsülésével, és úgy, ha nem vesszük komolyan magunkat.

Min múlik az, hogy kiből válik kiemelkedő színész?

- Szerintem a sorsán, a hozzáállásán, mennyi melót tesz bele, és mivel nem hiszek a szerencsében, szerintem gyakran a véletlenen is.

Azért Latinovits Zoltán, Őze Lajos talán mégsem a véletlennek köszönheti mindazt, amit elért...

- Genetika is létezik a világon. Láthatjuk, a kiválasztott, vagy azzá vált, odaemelt hősök a különböző korszakokban hogyan buknak el. Zoli ereje, hatása még ezen is túlmutatott. Őze Lajos vagy Kabos Gyula kisember volt, ők is túlélték a hősöket, de ez nem azon múlt, hogy azok helyére törekedtek, mégis elérték a magasságokat.

Akkor a hősök ideje lejárt?

- Dehogy járt le! Nem vagyunk már hősök, buktunk is el, de azért még élünk.

Az osztályának mesél a régi nagy, legendás színészekről?

- Más beszél róluk. Hívok olyan színészeket, akik megidézik a színészelődöket, korszakokat. Talán így kapnak olyan alapot, ahová elhelyezhetik magukat, hasonlíthatják a sorsukat hozzájuk. Én nem vállalkozom erre.

Nem beszél nekik a színészkirályról, aki fiaként szerette önt?

- Egyszer-egyszer mondok néhány dolgot Zoliról, ő mit gondolt a színházról, a színészetről, de inkább felhívom a figyelmüket a versmondására. A régi színházi felvételek sem adják vissza a színpadi erőt, a filmek pedig a rendezőkről, operatőrökről szólnak, a vágóasztalon dől el a sorsuk, és gyakran nem ugyanazok, amelyeket a színész leforgatott.

Maradva Latinovitsnál, miért fontosak a jövő színészeinek az általa mondott versek?

- Nemcsak ő fontos, hanem Mensáros László, Gábor Miklós és még sokan, akik nagyon jól mondtak verset. Zolinál azt éreztem, hogy én, aki nem ismertem Ady Endrét, csak a verseit, őt hozta el nekem. És ugyanez játszódott le bennem, amikor József Attilát mondott. Ritkán tapasztaltam meg ezt más színészeknél, akik inkább használták költőket különböző célokból. Mensárosnál Radnóti egy nagy találkozás volt, Gáti József tanár úr Babitsot hozta el így, s nekem ez lett a járható út, erre voltam vevő.

A régi filmjeire is így tekint vissza?

- Nem nézem a régi filmjeimet, kevesekre is emlékszem, s elnézést, ha valakinek most csalódást okozok. Néha beleszaladok a tévében egy-egy kapcsolgatáskor, rácsodálkozom, hogy jé, ebben is játszottam, na, menjünk tovább... A kis halál mindig a nosztalgia.

Arra sem büszke, ahogy a Kísértet Lublón című filmben kaszkadőröket felülmúlóan hátrazuhanva esett le a lóról?

- Látja, arra tényleg büszke vagyok! Azt csinálják utánam úgy, hogy egy négyzetméterre kijelölve, az operatőr által előírt helyre centire pontosan essen valaki le, hátrabucskázva egy vágtató lóról, három próba után. Ennél a részletnél azért ma sem kapcsolok el.

A veszély vállalása az önmaga mércéje?

- Született fatalista vagyok. Nem mindig kerestem a veszélyt, amikor Pintér Tamás, a kaszkadőrök vezetője azt mondta: „Gyuri, ezt nem tudod”, akkor feltettem a kezem.

Így is végrehajtott pár nyaktörő trükköt, ugrott le hídról is. Soha nem félt?

- Nem félek semmitől. Amikor a feleségem meghalt, akkor kezdtem el félni. A tehetetlenségtől, de erről ne beszéljünk. Viszont egész életemben szorongtam.

Miért szorong a színészlegenda, Cserhalmi György 260 film és 200 színházi szerep után?

- Ez emberi szorongás, háború utáni gyerek vagyok, genetikailag bennem kavarog, mint ebből a generációból sokakban. Legyőzni nem akarom, jól érzem magam benne. Nem csinálok ebből nagy ügyet. Lehet, hétköznapian hangzik ez most, nekem premier előtt mindig kell egy szabad vécé.

Mitől tart? Profi, tudja a mesterséget!

- A filmnél ez a megközelítés talán működik is, ott nagyobb a biztonság. Meg sokan mondják, hogy kamerával születtem, de ez nem igaz. Nem tol el a jelenléte. A színpadon viszont azt érzem, hogy oda fellépni, annak olyan tétje van, aminek én nem tudok megfelelni. A tökéletes alkalmatlanság rémképei jönnek elő ilyenkor belőlem minden munka megkezdésekor, premierkor, s ez tart úgy a tizedik előadásig. A kezdeti hályogkovácsosság után az emberbe beleköltözik egy belső igény, aminek nem tud megfelelni. Ez őröl, gyötör.

Magas a belső mércéje?

- Igen, mert akik ezt feltették, őket is magasnak láttam, és ezt őrzöm. Őzét, Latinovitsot, Gobbit és még többjüket, akiket már majd’ harminc évvel túléltem.

Ők ma is hatalmas magasságok lennének.

- Valószínűleg így van, azt gondolom, a mai kor sem tudna velük mit kezdeni, ahogy a régi sem tudott. A temetésükön mindig elmondták, irgalmatlan adósai vagyunk nekik, a nagy művészeknek, és az ember ott állt a síroknál, égett a pofája azok helyett, akik felolvasták ezeket, miközben lett volna lehetőségük méltó körülményeket biztosítani nekik. Vagy legalább megérteni őket.

Rövidesen, februárban hetvenéves lesz. Megünneplik majd, jönnek a nagy méltatások a médiából. Kékkúti ünnepség, köszöntés, szobor nem is készül?

- Remélem, elfelejtik ezeket a marhaságokat. De, ha már itt tartunk és kultúráról beszélünk, elmondok egy jó régi történetet ehhez a témához. Amikor odaköltöztem, a polgármester megkért, hogy október 23-án mondjak el egy verset a központi szobornál az ünnepségen. Olyan óriási tömeg verődött össze, hogy összesen mi ketten voltunk ott a polgármesterrel. Ő ebben a helyzetben is tartotta magát és felkonferált: „Felkérem Cserhalmi György Kossuth-díjas színészt, tartsa meg művészetét.” Amikor mondtam a verset, egy kutya megállt velünk szemben, nézett rám, majd továbbment. Ez egy olyan élmény, amit soha életemben nem felejtek el.

Lábadozik, erősödik, tanít, színpadi visszatérésre készül, és két unokájával is sok időt tölt. Érdekli, mennyi van még hátra?

- Tulajdonképpen nagyon is. Szerénytelen leszek, szerintem bennem van egy olyan jó huszonöt év.

Fontos, hogy mi marad meg ön után ezen a pályán?

- Nem foglalkoztat. Szerintem 15-20 év távlatában úgy elfelejtenek bennünket, mint a pinty. Ez természetes folyamat. Megy a világ előre, egyre gyorsabban tanul az emberiség, s ezzel arányosan ugyanilyen ütemben felejt is. Nem az a dolga, hogy az avar alól kotorássza az emlékeit, hanem felfedezze saját magában a jövőt.

A kultikus filmek, az Amerikai anzix, a Mephisto, a Želary vagy épp a Dögkeselyű nem időtállóak, nem nyomot hagyóak?

- Bizonyos filmek, amelyekben játszottam, kitartanak tovább is, mint mondjuk húsz év, csatolt áruként nyilván ott leszek bennük.

Hol lesz a magyar kultúra napján?

- Még nem tudom. Talán otthon. A fametszés is lehet kultúra.