Galamblelkű bányász

Szakmába vág, hiszen szinte egész életében bányában, vájárként dolgozott, először a Bántabányában, majd az SII-ből ment nyugdíjba. Az ő esetében azért áll a mondás, mert a műszeres mérés időszaka előtt a bányászok a kanárit használták vészjelzőként. Ez a madár érzékenyebb az oxigénhiányra mint az ember, így ha a metán vagy a szén-monoxid gáz felgyülemlik a környezetében, nem kap levegőt, abbahagyja a folyamatos csivitelést, éneklést, felborzolja tollait. Ha hallgat a kanári, a bányászok tudják, hogy el kell hagyni a járatokat.

Lászlóéknál is a kanári volt az első madár, bár nem bányász nosztalgiából vették. Feleségével, Marikával pár éves fiuknak eredetileg pónilovat venni indultak, végül egy kanári párral tértek haza. László számára mindig is természetes volt az állattartás, hiszen már gyerekként is mindig volt a disznó és a baromfi is az udvarban, az apa böllérkedni is eljárt. Marika emeletes házban nőtt fel, először varrodában, később óvodai dajkaként dolgozott, az ő életébe az állatok és a kert a házassággal jöttek, igaz ennek már 48 éve.

Boncz László több mint 40 éve foglalkozik díszmadarakkal, rengeteget tud mesélni róluk

Régebben volt disznó is, most is van kutya, macska, galambok (magyar óriások, mondain-ek, kingek, pávagalambok), baromfi udvar, és persze a díszmadarak. Ezek többsége a garázs mellett kialakított röpdékben él, ott télen lehet itt is fűteni egy kicsit, ha nagyon hideg van, de jut belőlük a konyhába is.

- A kanárik nagyon érzékenyek. Nem a hidegre, hanem a papagájokra- olyan hangosak a papagájok, hogy nem volt kedvük letojni. Amikor behoztam őket, rögtön nekiláttak a fészeképítésnek - meséli László. Így is kezdődött az egész. Az első két kanári szaporodni kezdett, és László belépett a fehérvári egyesületbe, ahol aztán beindult a csere-bere. Most is tart kis énekesmadarakat, szaknyelven egzótákat, és papagájféléket. Van zebrapinty, de mindenféle színvariációban.

A hagyományos vad mellett, van feketearcú, feketehasú, narancsmellű, márvány és hófehér is. Vannak a vastagcsőrű rizspintyek, ezek között is olyan színek, amik elég ritkák, legalábbis itt a környéken másnál még nem látott ilyet. A sirálypintyek karcsúak, sötét színűek, de kanáriból is látok több színt.

- A kedvenceim a kis sándorpapagájok, ezek a legszebbek, és velük értem el a legnagyobb sikereimet is. A tenyészetemért már kétszer kaptam külön elismerést és külön-külön is sokszor nyertek már a madaraim. A polc tetején vagy 30-40 serleg és kupa is van, mind tenyésztői sikereket jelentenek. A bírók egy-egy kiállításra más városokból jönnek, egyesével nézik meg a madarakat egy külön helységben. Vizsgálják a tollazatot, a kiállást, a fejformát és még sok mást. Több kategóriát is meghirdethetnek, lehetnek fiatalok egy évesnél idősebbek, vagy felnőttek, mindnek saját tenyésztői gyűrűvel kell rendelkeznie.

A kis sándorpapagájok például csak három éves koruk körül lesznek ivarérettek, akkor alakul ki a jellegzetes nyakszalag náluk. Marika okleveleket is megmutat, ebből is van egy csomó. Ő a veszprémi egyesületben van az egzótákkal, László a papagájokkal a Móriaknál.

- Amikor 1990-ben szétvált a fehérvári és a móri díszmadártenyésztő egyesület, én a Móriakkal maradtam, mert a barátok többsége oda ment. Most is összejárunk, egy-egy kiállításra is úgy megyünk, hogy ketten hárman együtt. Ezek általában két-három napos kiállítások, meg is alszunk ilyenkor valahol. Mi így kirándulunk - a madarainkkal voltunk már Csornán, Sopronban, Szombathelyen, Kócson, Győrben, Tatán és még sok helyen. Múltkor a brigáddal kirándultunk a Szerbiában, ottani tenyésztőket is megnéztünk. Voltunk egy olyannál is, akinél nagy arapapagájok voltak, de akkora röpdében, hogy ezek csak kalitkának tűnnek mellette.

Lászlóéknál a kis sándor a legnagyobb méret, és van még hullámos, törpe, kecske, nimfa és rozella papagáj is. A hullámosból van most egy különleges színárnyalat, aminek sötét a szárnya és világos a hasa, itt ezt western-nek hívják. A nimfákból is van több szín, a vad mellett a sárga lutino, tarka és arcfolt nélküli fehér is. Ezek Marika kedvencei.

- Mindig nevelünk egyet-egyet kézzel, hogy szelíd legyen. Előbb utóbb mindig elkönyörgi valaki. Nemrég vitték el Kokót, azt az unokám meg is siratta. Az olyan házőrző madár volt, ha valaki elment a ház előtt kiabálni kezdett. Kiabált akkor is ha nem voltam itthon, de ha hazajöttem csöndbe volt. Kokó előtt volt a Pityu nevű nimfánk. Az úgy tudta fütyülni a „Bodri kutyám szedd a sátorfádat” című nótát, és ezt mindig előadta ha jött hozzánk valaki, hogy aki nem látta nem hitte el, hogy egyedül vagyok itthon - meséli.

Bár a beszélgetés alatt többször is elhangzik, hogy lassan leépítik már az állományt, mert már egyre nehezebben bírják, nehezen tudnám elképzelni ezt a két embert madarak nélkül.