A koszos kőre csöpög a vér

Bent nincs tér és idő. A homogén falak között egy új valóságot teremt a gondolat. És ehhez néhány kellék; a Pannon Várszínház A Bunkerrajzoló című előadásának próbájához most éppen piros és fekete színű, felnőtt méretű mászókák, egy ágy és egy leharcolt zenegép, ami egyben zongoraként is funkcionál.

A gondolat adott, most éppen Likó Marcell, a Vad Fruttik énekesének világa, pontosabban, ahogy azt Géczi János író látta és szűrte át magán sokórányi beszélgetést és több ezer oldal megírását követően.

Kékesi Gábor és Krámer György koreográfus Fotó: Balogh Ákos

Vándorfi László rendező néha csukott szemmel gesztikulál, magyaráz. Mintha már látná maga előtt a kész jeleneteket.

- Nem győzöm hangsúlyozni - kezdi jellegzetes, férfias, mély orgánumán, azon a tónuson, ami megsemmisít minden ellenállást. Majd figyelem, korrekció.

A feszültebb pillanatokat feloldja egy-egy elejtett poén.

Mintha egyszerre figyelne mindenre, és értékelné a terem különböző pontjain más-más jelenetnél tartó színészek gesztusait.

Néha felteszi a szemüvegét, és beleolvas a szövegkönyvbe. Majd hirtelen mozdulattal rácsap az asztalra, felpattan, és egy pillanat alatt a színészek mellett terem. És magyarázza, hogyan kell belekerülni az élménybe, milyen is az az aktív jelenlét. Beszél arról, hogyan működik az emberi emlékezet, hogyan kell megrajzolni egy mozdulatot, megfogni a szubsztanciát.

Vándorfi László rendező néha felteszi a szemüvegét, és beleolvas a szövegkönyvbe

A színészek kimerevített pozíciókban várakoznak, vagy fel-alá sétálnak maguk elé meredve. Mintha a fejekben külön-külön megelevenedne a darab univerzuma, vagy azon gondolkoznának, mi legyen a következő lépés.

A gondolat pedig nem mindig ölt könnyen testet. Például, amikor ötödször próbálják el ugyanazt, keresnek egy adott mozdulatot, olyat, ami véletlenül sem sablonos, eléggé kifejező, pont akkor és úgy van ott, ahogy kell. Hiszen mindennek jelentősége van. Mozdulatok, befelé fordult figyelem, elrévedő tekintetek, külön univerzumok találkozása, hosszas vajúdás a gondolatok valósággá bontásán: a próba külső szemmel.

Rövid szünet után enyhe cigarettaillat lengi be a termet.

Aztán minden összeállni látszik.

Egy-egy jól sikerült mozzanat feloldozza az alkotói feszültséget, tök jó - mondja Vándorfi.

- Hirtelen mozdulatok kellenek és hosszú fekvések - magyaráz Krámer György koreográfus, aki egy ponton átveszi az instruálás vezérfonalát. Addig leginkább maga elé révült, néha mintha mozdulatsorokat rakott volna össze, vagy keresett egy-egy lépést. Majd a révülésből felocsúdva hihetetlen energiával veti bele magát a próbafolyamatba.

Szente Árpád Csaba és Nemcsók Nóra

Vándorfi kezeit a térdére támasztva ül és figyel.

- Adjatok végszót, gyerekek - mondja Krámer. - A koszos kőre csöpög a vér - hangzik a válasz.

És Krámer a tiszta mozdulatok kifejtésébe kezd.

- Szólj, ha eleged van belőle, akkor ráteszek még egy lapáttal - mondja.

Légies, aztán megszakított, erővel teli mozdulatok keresése következik.

- Beleégünk a saját magunk agyába - hangzik az instrukció a másik oldalon. Akkora gödröt ásatott velem a bánat / izomból beletolnék egy panelházat / pedig a boldogság is karnyújtásnyira van / csak azt elhajtották magzatkoromban - a Vad Fruttik Nem hiszekje aztán végképp becsavarja az embert. Főleg tizedszerre.

Szente Árpád Csaba homlokán gyöngyözik az izzadság. Fürkészve figyelem, vajon honnan hozza elő az operai tónust.

Pap Lívia egy egész színészi eszköztárat vonultat fel, ahogy keresi a megfelelő mozdulatsorokat. Játékos könnyedséggel dolgozik, de képes egy pillantással drámát teremteni.

A közös akarat új minőséggel tölti meg időről időre a teret. A próba folyamatának önálló élete, önálló ritmusa van. Likó, Géczi, Vándorfi, Krámer, Szelle, Kékesi, Szente valahol mind találkoznak ebben a posztszocialista, ki-égett valóságban. Hogyan és miért, az egy másik történet.

A közös énekpróba végére már tapintható a fáradtság. Vándorfi adja meg a végszót: - Kijött, kis jóindulattal. Jó, akkor délután három órától.