A fasírtos fiú : E. P., Szigliget és egy fotó

Mármint az alkotóházi nyaralás. Vagy ahogy ő mondta, a nyaralásunk .

Ahol ebben az időben megtalálható volt az író mint beutalt, aki persze lehetett volna állandó, akár az alanyi szó és hovatovább a grófi jog okán is, de miután földet vissza nem veszek , így maradt az érezzék otthon magukat . És két hét.

Szóval itt ismertem meg E. P.-t , ahol rövid- és fürdőnadrágos (korábban talán fecskés, fürdőköpenyes) írók, esztéták, költők között kerestem meg a szigligeti arcát mindenkinek, mely portrékból aztán kiállítások születtek a ház falai között. Egészen pontosan három.

Esterházy Péter: És már meg is van a három mondat Fotó: Stekovics Gáspár

A magyar igazság szerint. Mert az is ennyi. Pedig akartam még egy befejezőt. De akkor meg a magyar igazság nem stimmelne.

A lényeg, hogy ebből a háromból megvolt már két kiállítás, de az Esterházy-portré meg nem volt sehol. Na, most meg nélküle, végképp hiányos volt az anyag. Mondhatni nem stimmelő. Az igazság szerint. Esténként a teraszon vagy délután a strandon mégsem portrézik a fotós. Aztán E. meg nagyon el tudott tűnni a társaságból, ha akart. Persze mindig elegánsan. Azt is. Az eltűnést.

De nem adtam fel. Egyik nap a reggeli után a könyvtárban olvastuk az újságokat (vagyis cseréltük azt a kettő napilapot, ami még járt ide), aztán kimentünk a teraszra beszélgetni. Meg fényképezni. Mert alkalom volt. Jó alkalom, nem tolakodó. Talán ezért is nem kértem rá eddig, mert így éreztem volna? Vagy ő így érezte volna. Ma valahogy a fények is megfelelőek.

Így és ekkor készült el az ő szigligeti arca.

A harmadik kiállításon már ő is ott volt.

És nemcsak a falon.

Egyik délután a kiállítóteremben találtam, és invitált, hogy ha már így, akkor nézzük végig együtt a fényképeket. Arra emlékszem, hogy hihetetlen pontosan fogalmazott. Egy-egy szó (mint a legendásan rövid e-mailekben), de az tűéles. Ellentétben néhány képpel.

Juhász Ferenc-fotómat, azt hiszem, különösen szerette. Talán az író miatt. Elkérte. Írt róla meg hozzá. Én meg boldog voltam. Hát persze.

Esténként a teraszon összegyűlt a társaság. De jó volt hallgatni őket. Éjszakai egyetem. Kihelyezett tagozat.
És még felvételiznem sem kellett.

Esterházy rendszerint csak 11 óra és éjfél között csatlakozott, akkor mindig ünnepélyesebb lett a dolog, valahogy teljessé lett vele az este és az össznép. Mondhatnám, úgy tudott kijönni az ajtón.

Egyszer csak ott volt. Ja meg eltűnni is. És egyszer csak nem.

És hát a nevetés. Azt is nagyon tudott. Azt is olyan pontosan. A szigligeti éjszakába egy pontos belenevetés. Ahol a jó bor mellé a megéhezés is jár. E. P. egyszer hozott két töltött csirkecombot, hogy ugyan ő éhes, de ez speciel annyira nem kell neki. Nekem volt pár darab fasírtom, elcseréltük. Rögtön állófogadás. Meg még valahonnan uborkasaláta. Kánaán. Éjjel fél kettő. Ja meg azt is mondta, hogy pár év múlva, ha már elfogynak az arcok és nem járok ide fényképezni, és talán már a nevemre sem emlékszik senki, de ő arra biztosan fog, hogy volt az a fasírtos fiú .

Végül is, valahogy bekerültem a szépirodalomba.

Később a portrékból könyv lett, és a mottóját Péter írta hozzá (akkor persze már mertem tőle kérni ilyesmit).

Ezt írta: Szigligetről három mondat? Evvel a névvel? És már meg is van a három mondat.

Idén is készültem a fasírtokkal...