Időbe telt megfelelően kezelni a visszajelzéseket Somának

– A kilencvenes években és a kétezres évek első felében jellegzetes szerepet vitt a magyar médiában. Mennyire volt ez felvett és mennyiben a saját énje? Egyszer úgy fogalmazott, „én vagyok a megmondónéni”.

– Ezt akkor mondtam, amikor ez a szerep már kezdett terhes lenni. Amikor véget ért a három Megasztár, nagyon sok helyről kértek fel zsűrizni, de nem vállaltam el semmit, mert nem akartam, hogy ez a szerep rám égjen.

Mindenki szerepben van, kivéve a súlyos értelmi fogyatékossággal élőket, a súlyos mentális-pszichés betegségben szenvedőket, valamint az önkontrollt vesztett, önkívületi állapotban lévőket. Az életünk szerepszituációkból áll, a helyzetek pedig kirajzolják a kereteket, bár ezek engem mindig feszélyeztek, és sokszor próbáltam a szerepembe nem illő dolgokat csinálni, de arra kellett rájönnöm, hogy az ellenszerep is egy szerep.

– A külső visszajelzések mennyire foglalkoztatták?

– Idén leszek ötvenéves, és az egykori kislányos, megfelelni vágyó, kompenzáló szerep is kezd lekopni. Nagyon megedzett a rengeteg visszajelzés, amit kaptam, de ez nem a Megasztárral kezdődött, hanem akkor, amikor a kilencvenes évek végén két barátommal megcsináltuk Magyarország első internetes kereskedelmi rádióját, az Indexrádiót. Akkor cseteltem először, és három napig nem tudtam aludni attól, ahogy a rengeteg álnéven író idegen elkezdett fröcsögni és anyázni. Akkor szembesültem először azzal, hogy én ennyire megosztó személyiség vagyok, és nem annak látnak, aminek én érzékelem magam belülről. A Megasztárban azt kérték, nézzük a fórumot rendszeresen, ott én nem hideget és meleget, hanem jéghideget és tűzforrót kaptam, és nem csak szavakban. Volt, aki köpött mellettem az utcán, és olyan is, aki térdre borult előttem. Ezeket helyre kellett raknom magamban, és megtanulni azt, hogy a külső visszajelzésektől függetlenül legyek tisztában azzal, ki vagyok én.

– Volt olyan pont, amikor megállt, és megpróbálta átformálni a magáról kialakított képet? Az utóbbi években mintha kevésbé lenne provokatív.

– Többször is. Tizenhárom-négy évvel ezelőtt volt egy olyan szakasza az életemnek, amikor feszültséget okozott bennem, hogy a rólam kialakult kép és amit magamról gondolok, nem fedi egymást. Köztudott rólam, hogy spirituális beállítottságú vagyok, és érzékelem az energiákat: minden rezgés, ahogy ezt a kvantumfizika is bizonyítja. Az egyik barátom édesapjának temetésén elhatároztam, hogy Vince bácsival együtt eltemetem a szeximázsomat is. Hiszek a szertartások és beavatások erejében, és azt látom, hogy a 21. századi ember ki is van éhezve erre.

Elhatároztam, hogy véget vetek annak, hogy a különféle csatornák engem használjanak a kimondó-bátor nőnek, és a szexualitásról csak a megfelelő keretek között és minőségben fogok beszélni, már csak azért is, mert ez az egyik legfontosabb téma. Negyvenkilenc éves vagyok, ebben a hétszer hétben van egy összerendeződő erő, tudatosan készülök az ötvenre. Elővettem az elmúlt tizenkét év noteszait – mert mindig mindent leírok, hány órakor, hol és mit csinálok –, és nemcsak kijegyzeteltem, hanem próbáltam grafikonokat készíteni belőlük, hogy rájöjjek, milyen utat járok, és hogy mi lehet a következő lépés. Ennek kapcsán hoztam meg döntéseket: felvettem egy alkalmazottat, és elkezdtem felépíteni egy gendertudatos (a társadalmi nemi szerepeket kutató tudomány – M. A.) oldalt, valamint belekezdtem egy országos önismereti klubhálózat kiépítésébe is. Emellett a kurzusaim tematikájában is koncepciót váltottam, és a jelenlegi zenekarommal, a VANAVAN-nal szabadabban énekelek, mint valaha.

Olyat soha nem mondtam, amit nem gondoltam volna komolyan. A lét azon luxusában vagyok, hogy nem mondok mást, mint ami van. Mondhatnám azt is, félek a hazugságtól. Nem akarom, hogy engem becsapjanak, ezért én is kerülöm a hazugságot. Miért mondanék mást, amit gondolok? Jézus sem jött be mindenkinek, hát én mit akarjak?