Mamahotel és társai - Vekerdy Tamás a szociális pubertásról, az oktatási rendszer hibáiról

– Régóta figyelmeztet arra, hogy a magyar oktatási rendszer rossz, mert nem az egyéni fejlődésen alapul. Sokan ezért választanak alternatív iskolát.

– Mert a gyerekek ott nem szorongva sok dolgot elsajátítanak, míg a másikban szorongva rengeteget megtanulnak és rengeteget elfelejtenek. Ismerjük ezt jól: vizsga előtt benyal a diák hatszáz oldalt, jól levizsgázik, szerencsére elfelejti, mert két nap múlva jön a következő tárgy, a következő hatszáz oldal. Felmérések szerint a 20–30 éves felnőttek a gimnáziumban tanultak kilenc százalékára emlékeznek úgy, hogy azt alkalmazni is tudják. Rettenetes pazarlás, ilyen sokat tanulni és ilyen kevésre emlékezni! Szoktuk mondani: a nyolcvanéves bácsi bezzeg mi mindenre emlékszik. Igen, mert keveset tanult! Kevés, jól rendezett információ orientál és maradandó, nagy mennyiségű, óhatatlanul rendezetlen információ dezorientál és elvész – ez törvényszerű. Pokorni Zoltántól kaptam egyszer egy általános iskolai fizikakönyvet, az első leckét mutatta. Azt kérdezte: te érted? Nem, válaszoltam. Akkor jó, mert én sem, mondta. A múltkor egy szakmai vita során felidéztem ezt, mire hozzátette: s azt nem is tudod, hogy azt a könyvet a Pálinkás hozta – aki fizikus és államtitkár volt akkor – azzal, hogy nézzem meg, borzalmas... Hát kinek jut eszébe, hogy fizikát, kémiát atomokkal, vegyületekkel kezdeni, ahelyett, hogy arról beszélne, miért lesz világos a tea, ha citromot teszek bele? Nyugaton csak természettudomány tantárgy van és tapasztalati alapon tanítják. A gyerekek imádják, mert érdekes! Mert a világ érdekes! Ahonnan untatnak, onnan menekülj, mert a világ nem unalmas, az ember nem unalmas! Freund Tamás, a híres agykutató szokta mondani, hogy az 1990-es évek közepe óta tudjuk: öröm nélkül nincs hatékony tanulás. Hol van ma már az öröm és élmény a magyar oktatási rendszerben? Az ilyen anomáliák bűnt jelentenek a gyerek és a nemzet jövője ellen.

– Mit gondol, meddig lehet nem tudomást venni arról, hogy a poroszos módszer zsákutca?

– Optimista vagyok, idővel ezek a dolgok változnak, változniuk kell, mert az oktatási rendszer reformjának sokszor nekiálltak, párttól és kormányzástól függetlenül. Ha úgy tetszik, a Fideszben is sokan úgy gondolják, hogy más irányba kellene menni. A jelenlegi rendszer hihetetlen centralizálása, az egyházi iskolák ilyen mértékű kiemelése elhibázott lépés. Magam is lelkes híve vagyok az akkori református gimnáziumnak, ahol annak idején tanultam, és ismertem a többi egyházi iskola erényeit is. A köznevelési tanács tagjaként például hallottam egy idős urat, aki egy ülésen pontosan elmondta, mire van szüksége egy kis-iskolásnak, s hogy rendszeresen leül egy karosszékbe és mesél nekik. Ez az úr Pannonhalmáról érkezett, az egyházi iskolából. Találkoztam kitűnő apácákkal, akik zseniálisan jól szerveztek iskolát Debrecenben és Szegeden. Nincs előítéletem tehát az egyházi iskolákkal szemben, de a privilegizálása a mindenféle egyházi iskolának – tekintet nélkül arra, hogy az jó vagy nem – súlyos hiba, tévedés! Ideológia, aminek semmi helye nincs az oktatási rendszerben, ha szakszerűen közeledünk a problémához.

– A szülők ma már nem iskolát, hanem pedagógust választanak, de nehéz igazán jó szakembert találni.

– A pedagógustömeg – mert nem szabad egyes pedagógusokról beszélni – háromszorosan kontraszelektív: a bölcsész szakra a legkönnyebb bejutni, ide tehát a továbbtanulók alsó harmada kerül be, akik el is végzik a szakot, azok jelentős része a diplomájával más területen helyezkedik el, a végzettek alsó harmada marad tartósan a pályán. A McKinsey-jelentés óta tudjuk, hogy a siker három tényezőn alapszik: az arra legalkalmasabb emberek váljanak tanárrá, eredményes tanárrá képezzék őket, minden gyermek a lehető legjobb szintű oktatást kapja. Az oktatás terén olyan sikeres országok, mint Finnország esetében csak minden 10. jelentkező jut be a tanárképzésbe, nagy a verseny, így a legjobbak kerülnek be. A legjobban teljesítő iskolarendszerek minden esetben elértek két dolgot: hatékony módszereket dolgoztak ki a tanárok kiválasztására és képzésére (nagy hangsúllyal az osztálytermi gyakorlaton), és jó kezdő fizetést kínálnak. Ez a két tényező egyértelműen és kimutathatóan hat a tanári pályára lépők színvonalára.

– A pannonhalmi iskolát említette, ahonnan havonta egyszer mehetnek haza a diákok. Előadásában viszont hangsúlyozta: a kisgyerek számára létfontosságú az érzelmi biztonság, a család. Nincs itt ellentmondás?

– A tizenegy éves gyerekek gyakran mentek a múltban is kollégiumba, egész Angliában, de idehaza is dívott ez a szokás. Nem tartom annyira elképesztőnek, elképzelhetetlennek, hogy egy kamasz gyerek kollégiumba menjen és bekerüljön egy ilyen közösségbe. Biztosan nem való mindenkinek, de aki bírja, hasznára válik. Ha nem bírja, vigyék haza!

– Egyre jobban kitolódik a kamaszkor.

– A testi érés valóban korábban következik be, de nem követi mentális, érzelmi érés. Ma az első gyerek születése elkezdett felfelé tolódni, harminc év feletti időpontra. Ez egyre gyakoribb, és sokan vannak, akik negyvenen felül szülnek. A fiúk még később érnek. Ez a szociális pubertás: az önálló egzisztencia későn jön létre. A fiatal mamahotelben él, vagyis külön lakik, de a mama főz, mos rá.

– Megfelelő neveléssel orvosolni lehet a problémát?

– Nem, feltartóztathatatlan jelenség, a második világháború után általánossá vált. De míg akkor úgy érezték, a felnőttkor, az önállósodás módot ad a személyiség fejlődésére, addig ma a gyerek ki akarja tolni a munka, foglalkoztatás időpontját, mert úgy érzi, az egy maszk, amivel be lehet lépni a társadalom maszkabáljába. De az arcomra forr, mint a japán legendában, örökre olyan maradok, nem lehetek azzá, aki vagyok. Teljesen ellentétes benyomásuk van, mint még a huszadik század elején. Korjelenség ez, erről nem a szülők tehetnek.