Éljünk már békében!

Láttad, mi történt Párizsban, meg évekkel előtte New Yorkban – hallom döbbenten a párbeszédet az egyik kórház folyosóján, várakozás közben. Nem volt nehéz kideríteni, hogy a két asszony arról az emberről beszélt, akire vártak, és aki valószínűleg nem kis hazánkban látta meg a napvilágot.

A felismerés, hogy valójában mire gondolnak az egészségügyi intézmény levegőtlen, szűk, sötét folyosóján, megrémisztett, és úgy éreztem, nemcsak a levegőtlenségtől kerülget a rosszullét. Ennek a párbeszédnek legalább akkora súlya van, mint annak a tragédiának, ami a francia fővárosban történt. Természetesen nem hasonlítva össze az elhunytakkal és hozzátartozóik fájdalmával, de úgy gondolom, ahol még békében, nyugalomban élhetünk, és szerencsére nem történt a minapihoz hasonló borzalom – és reményeink szerint soha nem is fog –, elhangzik egy ilyen kijelentés, ott is hatalmas probléma van. A félelem és az előítélet. Úgy gondolom, egyikkel sem lehet normálisan együtt élni, mindkettő rossz tanácsadója az embernek.

A Charlie Hebdo újságírói az iszlám vallást – és mellette többek között a kereszténységet is – érintő karikatúrái készítésekor arra valószínűleg nem gondoltak, nemcsak a vallási fanatikusok, meg a nem fanatikusok táborát szabadítják saját magukra. Az egész világon, így Magyarországon is megfogalmazódhatnak kételyek olyan emberekkel szemben, akiknek nagy többségével békében, nyugalomban élhetünk mi és mások is. A normális emberi lét, a mértéktartás szabályai csak rajtunk múlnak.