A változás kulcsembere

A balatonfüredi önkormányzat kultúra napi rendezvényén a kérdezőként, beszélgetőtársként hívott Stumpf István alkotmánybíró és a közelmúltban a 81. évébe lépett Pozsgay Imre arra tett kísérletet, hogy felidézze annak az időszaknak a fontosabb történéseit. A beszélgetésnek persze csak egy töredékét tudjuk felidézni, de talán így is érdekes lehetet sokaknak.Stumpf Pozsgayt úgymond a magyar rendszerváltás kulcsszereplőjeként faggatta. Elősőként arról, mi volt a legnagyobb kihívás kulturális miniszterként.

– 1976. június 15-én választották meg, ekkor mondtam az Országgyűlésben: Túl kell lépni azon a szemléleten, amikor a népet pedagógiai, népnevelési tárgynak tekintjük, mert a nép maga is alkotója annak a kultúrának, amelyben részt veszünk, ezért közművelődésről kell beszélni. Minden felnőttkori művelődési együttműködés, kezdeményezés alapja és feltétele az iskola. A nemzet legfontosabb közművelődési intézménye az iskola. Akkor ez szokatlan beszéd volt, de nem volt nagy megrökönyödés, mert nem értették igazán.

Pozsgay nem illett bele az akkori kormányzati rendszerbe, ezért öt év után a Hazafias Népfrontba száműzték főtitkárnak, majd az államminiszterség volt a következő stáció a rendszerváltás kezdetén. Miért volt a rendszerváltásunk „párnás forradalom”, miért volt egy megállapodásos átmenet? Ez természetszerűleg következett a magyar politikai szerkezetből, világhatalmi tényezőkkel magyarázható, vagy maga Pozsgay Imre is személyesen szerepet játszott azzal, hogy nem szakította ketté az MSZMP-t már a kecskeméti gyűlésen? – kérdezte Stumpf István.

– Az akkori nemzetközi viszonyok is szerepet játszottak hazánk felbátorodásában. A Gorbacsov-féle glasznoszty és peresztrojka nem hozott igazi eredményt, de Mihail Gorbacsovnak mindenképpen volt egy elévülhetetlen érdeme, megbolygatta a rendszert, és azt már nem lehetett helyreállítani többé – vezette be a választ Pozsgay, majd arról beszélt, hogy a szovjet változásokra, de a még mindig itt lévő 120 ezer szovjet katonára is gondolva 1988 őszén ő arra a következtetésre jutott, ha megnyílnak a cselekvés lehetőségei, akkor minél kisebb konfliktussal és polgárháborús veszedelem nélkül kell az egészet végigvinni, békés átmenetre van szükség. A békés átmenethez pedig elengedhetetlenül szükséges, hogy az éppen működő, legális intézmények legyenek a változások kimondói. Ahogyan az utolsó rendi országgyűlés is tette 1848 áprilisában. Voltak olyanok is, akik nem így akarták, mondta.

Pozsgay Imre és Stumpf István a rendszerváltás időszakáról beszélgetett (Fotó: Győrffy Árpád)

– A rémképet Grósz Károly festette fel, amikor az 1988. novemberi nagyaktíván a Budapest Sportcsarnokban kimondta, ha ez így folytatódik – főleg az én cselekedeteimre utalt –, akkor itt fehér- terror lesz, vér folyik az utcán. De mi is ott leszünk, elvtársak! – mondta Grósz. Mi más ez, mint egy polgárháború rémképe?! Pozsgay szerint választ kellett keresni arra, hogyan lehetne megbénítani azt az erőt, amit Grósz ilyen helyzetben mozgósítani tud. A párttagságot, a munkásőrséget és más hatalmi szerveket hogyan lehet identitásában és legitimitásában megdönteni. Hogyan lehet őket kizökkenteni abból a küldetéses tudatból, ami arra épült, hogy 1956-ban egy pusztító ellenforradalom volt, amitől Kádár János, az MSZMP és a testvéri szovjet segítség mentette meg Magyarországot. Ha valaki ezt megtagadja, akkor valójában azt a rendszert tagadja meg, ami ezen alapul és működik. Ez volt a késztető szempontom – magyarázta, hogyan jutott el addig, hogy 1989. január 28-án a rádió 168 óra című műsorában a történelmi albizottság álláspontjáról azt mondja, „a jelenlegi kutatások alapján népfelkelésnek látja azt, ami 1956-ban történt, egy oligarchisztikus és a nemzetet is megalázó uralmi forma elleni felkelésnek”. Szóba került az úgynevezett igazságtétel, a felelősök megbüntetésének kérdése is.

– 1988. május 22-én, Kádár leváltásának a napján 862 ezer tagdíjfizető tagja volt a Magyar Szocialista Munkáspártnak. Szűk családi szorzóval is csaknem hárommillió ember személyes érintettségét jelenti, nem is számolva a sok egyéb funkcióban – tanácstagság, szakszervezet – lévő párton kívülieket. Ha a nemzetet meg- békélésre, egyetértésre szánjuk, akkor inkább úgy kellene gondolkodni, hogy kik voltak becsületesek, kik becstelenek. Nem ez történt sajnos, elmaradt a számonkérés. Antall Józsefnek én akkor azt javasoltam, hogy az igazságszolgáltatásnál kezdeményezze, állítsák bíróság elé azokat a véres kezű '56-os terroristákat, akikre a felelős- ségük rábizonyítható. Azt mondta, a nyugat ezt nem fogadná el. Meg nyilván az SZDSZ sem fogadta volna fel. Pedig 100–150 ember közéletből való kizárásának megbékéltető hatása lett volna. Most ha kommunistáznak, az ország fele magára veszi az inget. Ezeket a körülményeket kellett volna megelőzni – mondta Pozsgay.