Erőss Zsolt özvegye: a hegymászás életmód

- Több helyen együtt másztak Zsolttal. Van-e olyan ezek között, amelyikre különösen szívesen emlékezik?

- Lehet, furcsa, de nem egy nyolcezres csúcsot említek. A legkellemesebb a Kilimandzsáró megmászása volt, ami azért szép emlék, mert nagyon szerettem volna Afrikába eljutni, ez a hegy pedig gyerekkori álom volt. Amikor megismerkedtem Zsolttal, kiderült, ő oda visz embereket. Fél éve voltunk együtt, és mi ezt a mászást egyfajta nászútnak fogtuk fel. Az álmom egy álomférfivel teljesült, mondta Sterczer Hilda.

Az öt évvel ezelőtti felvételen újabb nyolcezer méternél magasabb hegy megmászására készülnek a Magyarok a világnyolcezresein elnevezésű expedíciósorozat létrehozói: Sterczer Hilda, Erőss Zsolt, Mécs László és Kollár Lajos. A cél akkor a Himalája hegységben, a Mount Everesttől 22 kilométerre keletre emelkedő, 8463 méter magas Makalu hegy volt, amely egy négyoldalú piramist formáz.

- Milyen egy hegymászó feleség élete? Mennyiben, miben különleges?

- Ez szerintem attól függ, hogy az ember mászik, avagy sem. Mivel én is másztam, a mi programjaink a hegyekről szóltak. Ha egymás között beszélgettünk, az volt a téma: melyik hegyre menjünk el, miként kell azt megmászni. Zsolt mellett annyiban volt még más az élet, hogy ő nagyon improvizatív. A hegy ezt kívánja meg, egy nyolcezresen nem lehet tervezni, nagyon kell alkalmazkodni a helyzethez. A való élete is ilyen volt: hogy mit fogunk holnap csinálni, majd holnap meglátjuk! És ehhez nekem alkalmazkodnom kellett.

- Melyik volt könnyebb: otthon várni, vagy feleségként vele lenni?

- Természetesen könnyebb ott lenni, akkor az ember nem fél, nem izgul, az egy természetes helyzet. Ha viszont nem vagyok vele, az nehéz. Egy nyolcezresen körülményes a kommunikáció, fél információkból az ember könnyen rak össze rossz híreket.

- Zsolt esetében pedig voltak veszélyes szituációk Például amikor olyan súlyosan sérült, hogy amputálni kellett a lábát.

- Hát, igen. Akkor épp ott voltam a kisgyermekünkkel a Tátrában, a házban, amikor kaptam a hírt.

- Ezt miként lehet megélni?

- Érdekes, már előtte rossz érzéseim voltak: az igaz, hogy csak Tátra, de azért itt is meg lehet halni. Ott voltam, amikor megérkeztek a hegyi mentők, láttam, ahogy hozták le, utolsóként. Le volt takarva egy fóliával, és nem mozdult. Alig vártam, hogy kiderüljön, él a férjem, vagy már nem? Szörnyű volt

- És a Kancsendzönga előtt, ahol május végén halálos balesetet szenvedett, nem volt megérzése?

- Nem. Mindketten úgy voltunk vele, hogy beveszi a hegyet, aztán az életünk megy tovább. Beleszoktunk abba, hogy ő elmegy egy expedícióra. Ez nálunk az év vége. És amikor hazajön, onnan kezdődik az új év.

- Már bocsánat, de most minden szempontból új év kezdődött.

- Igen. A gyászban eddig azt gondoltuk, hogy ez az egész rossz álom, és majd felébredünk. Most vagyunk abban a fázisban, amikor fel kell ébredni. És ez borzasztó. A négyéves kislányunknak nagyon hiányzik az édesapja. A kisfiúnk szerencsére ebből még nem sokat fog fel, de egyszer ő is meg fogja kérdezni.

- Fel lehet ezt dolgozni?

- A pszichológus azt mondta: 1-2 év alatt. A felnőtt hozzá tud szokni a helyzethez. A gyermeknek viszont az egész életét végigkíséri, minden életszakaszban elő fog jönni, hogy az ő apukája miért nincs ott például tanévnyitón, a ballagáson, az élet nagy pillanatainál.

- És az ilyen élménybeszámoló, kiállítás nem tépi fel a sebeket?

- Nagyon eltávolítom magamtól az egészet. Beszélek a hegymászóról, akit történetesen Erőss Zsoltnak hívnak, s van a férjem, aki meghalt. Ez egy skizofrén állapot. De szerintem ezt nem is lehet másként.

- A kiállítás egyben emlékállítás?

- Mindenképpen. Örülök, hogy a nemzeti parkok igényt tartanak erre, hiszen mégis csak Magyarország legeredményesebb hegymászójáról van szó.

- Mondja ezek után van még kedve hegyet mászni?

- Igen! Már a Zsolttal is terveztük, hogy felmegyünk Svájc legszebb és legkülönlegesebb hegycsúcsára, az Eigerre. Most lett volna rá lehetőségem, a barátaim hívtak, de lakásfelújításban vagyok, nem tudtam elmenni. De sziklát már másztam azóta, és még fogok is. A férjem mellett több barátom elhunyt hegymászás közben. Most érzem igazán azt, hogy ez nem hobbi, hanem életmód. Én ebben élek, és ezt soha nem adom fel!

(A kiállítás szeptember 22-ig tekinthető meg.)