Küzdenek a megélhetésért

- Az eddigi életem eléggé szomorúan telt - kezdi történetét Éva. - Édesanyámék otthagytak a kórházban, csecsemőként állami gondozásba, majd két és fél éves koromtól nevelőszülőkhöz kerültem, akiknek négy saját gyerekük is volt. Később, amikor megszületett a gyerekem, Kanadában próbáltam szerencsét, hogy jobb életet biztosítsak neki. Ott viszont nem kaptam meg a menekült státuszt, és négy év után haza kellett utaznunk. Egyedül neveltem fel a fiamat, egyszerre két munkahelyem is volt. A hazaérkezésünktől kezdve viszont pokol az életünk. A Nokiában lejárt a négyhónapos szerződésem, elvesztettem a munkám, ezért kerültünk ilyen körülmények közé. Nap mint nap munkát keresek, de hiába. Több helyen töltöttem ki tesztet, Pápa környékén szinte mindenhol jártam, de eredmény nélkül. Albérletben élünk, a gyerekem kapja a szociális rászorultsági segélyt, ezen kívül semmi pénzünk nincs, csak amit huszonkét évesen alkalmi munkákból összeszed. Ez néha éppen csak arra elég, hogy a lakást ki tudjuk fizetni, sokszor viszont arra sem. Akkor megyünk az utcára - mondja Éva, akitől azt is megtudom, hogy sokat nélkülöznek, vannak olyan napjaik, amikor nincs mit enniük. 

- Lelkileg, idegileg mindketten kikészültünk, nehezen bírjuk ezt az életet, ha ezt annak lehet egyáltalán nevezni. Negyvenöt éves vagyok. Ha elmegyek munkát keresni, azt látom, hogy negyven fölött nem foglalkoznak az emberrel. Ígéret van, ezt a fiam is kap bőven, de aztán sem őt, sem engem nem hívnak sehová. Amikor a fiam kicsi volt, két évig a családok átmeneti otthonában éltünk. Onnan is úgy jöttem ki, hogy semmilyen segítséget nem kaptam. Írtam a Fókuszba is, több olyan helyre, amikről azt hallottam, hogy segítenek, de mindenhonnan elutasítottak - folytatja elkeseredve beszélgetőpartnerem, majd így folytatja: - Szeretnék már békességben, szeretetben, normális életet élni, nem nyugtatókat szedni. Minden este imádkozva fekszem le, de sajnos nem jutok egyről a kettőre. Ketten egyszerre szinte sosem tudtunk dolgozni, hogy egy kicsit jobb legyen az életünk. A fiam törekvő, talpraesett gyerek, bármilyen munkát elfogadna. Van egy kis barátnője, de egy moziba nem tudja elvinni. Szégyelli, hogy ilyen életet élünk.

Éváék hirdetéssel is próbálkoztak már, takarítást vállaltak volna, de ennek sem volt eredménye. Még mindig bíznak a jóakaratú emberek segítségében, jó volna, ha beteljesülhetne az álmuk. Bármilyen segítséget elfogadnának, csak hogy ebből a pokoli helyzetből kikeveredhessenek. - Évről évre rosszabb a helyzetünk, de látom, hogy nem vagyunk egyedül. Kértem segítséget az önkormányzattól is, de azt a választ kaptam, hogy azokat tudják elsősorban segíteni, akiknek nagyobb családjuk van. Mehetnénk a hajléktalan szállóra, de nem akarom elhinni, hogy már itt tartok. Ha egy kis lakáshoz juthatnánk, és nem kellene bérleti díjat fizetnünk, akkor egyenesbe jöhetnénk. Nem vágyom nagy dolgokra, egyszerű, nyugodt, békés életet szeretnék élni a gyerekemmel. Persze vannak jóakaratú emberek, akik néha-néha kisegítenek, de hosszú távon ez nem megoldás - zárja a beszélgetést Éva. Aztán elsiet, azt mondja, járja az utcákat, figyeli a hirdetéseket, keresi a jó embereket. Mint minden nap hosszú évek óta.