A szobában minden változatlan

- Évekkel ezelőtt láttam egy filmet Önről, ami alapvető élményemmé vált. Ült egy nagy fekete zongora előtt, és azt taglalta, hogy egy betegség következtében nem tudta a bal kezét használni, így aztán csak jobb kezével volt képes zongorázni, de ennek ellenére muszáj volt újra és újra eljátszania azt a bizonyos dallamot. A zene, a zongorajátéka tökéletes folytatása volt a krasznahorkai mondatoknak. Megdöbbentő volt a hatás.

- Az említett zene Mészöly Miklósnak készült. Amikor már nagyon beteg volt, és nem tudott olvasni, viszont a rádiót szerette, úgy döntöttem, nem felolvasom, hanem elmesélem neki akkor írt friss könyvemet, a Háború és háborút, hogy a szeretetemet kifejezzem iránta a bajban. Ötórányi anyagot vettünk fel, amit le is játszott a rádió, ehhez zongoráztam fel azt a dallamot. Amúgy a zene központi szerepet játszik az életemben. Sok évig tanultam klasszikus zenét, majd egyebek mellett klasszikus jazzel foglalkoztam. Itt Thelonious Monk volt a legnagyobb hatással rám, akit pontosan lejátszani képtelenség, emiatt a játéka egyfajta szabadságot adott nekem. Ez volt az egyik irány. A másik a beat. A zenekaromban egy nagyszerű dobos blues improvizációi tanítottak meg engem ebben a műfajban zongorázni, nagyon sokat köszönhetek neki. A professzionális zenészkedés nem tartott sokáig, de privát zenélés nélkül azóta sem tudom elképzelni a napjaimat. Mivel a zongorámat nem tudom magammal cipelni folyton, az évtizedek során mozgékonyabb hangszerekkel vettem körbe magam. Alapvetően azon múlik a dolog, hogy vagyok valahol, hallok egy számomra ellenállhatatlan új zenét, és akkor nincs mit tenni, vennem kell egy ehhez szükséges hangszert. Hol a krétai lírával, hol a kínai er-huval, hol a japán sho-val jártam így. Felsorolhatatlan az egész, soha nincs vége, újabb hangszereken tanulok – de magamnak játszom, ahogy magam veszem a levegőt is.

- Tovább mennék, a megszólalásának védjegyévé vált hosszú mondatoknak az irodalomban ritkán tapasztalt, rendkívül erős viszonyuk van a zenével.

- Nagyon elementáris kapcsolódási pontok vannak. A zenének és a nyelvnek mélyen közös, szakrális intenzitása van, tulajdonképp azt nehéz megértenem, ha nincs meg egy nyelvhasználatban ez a közösség. Személyes munkamódszerem sajátossága is erősíti ezt, mivel fejben építem meg az írásaimat, tehát belül zajlik minden, éppen ott, ahol a zene is zajlik bennem. Ráadásul emiatt a nyelv, amin megszólalok, nagyon közel van a beszédhez, ahogy úgy általában is van: az emberek kétharmada egyetlen mondatban beszél, ha megfigyeli, vessző vessző hátán, különösen, ha valamit szuggesztíven, meggyőzően akar elmondani az ember - márpedig én ezt szeretném. A mondatokra osztásban van valami mesterséges, bármily meglepően hangzik is ez így. Ha úgynevezett hagyományos mondatok végén kiteszem a pontot, akkor azt sugallom, mintha a gondolatra nézve is meg volna ez a kötelezettség, az egységekből építkezés. És nem. Gondoljon a zenére. Az ütemhatár mesterséges, amolyan segítő elem: a zene nem szakad meg az ütemhatáron. Összefoglalva tehát a nyelv, amelyen megszólalok, ugyanabból a belső térből csap ki a papírra, ahonnan a zene is, sőt a beszéd is származik. Így az én mondataim közel vannak a lélegzetvételhez is, ahogy aztán a lélegzet meg közel van a zenéhez, s ez mind együtt még az ájuláshoz is.

- Legújabb könyve, Az utolsó farkas egyetlen 69 oldalas mondatból áll, ráadásul a történet nem lezárt, arra ösztönzi az olvasót, hogy újra és újra továbbgondolja azt. Miért tette ki a pontot?

- Amikor befejeződik egy gondolat, egy sors, akkor viszont ki kell kitenni a pontot. Ez a dolgok rendje. Az utolsó farkas főhőse története végén csapdába kerül. Beindul egy körkörösség az életében, állandóan visszatér ugyanoda, megpróbálja értelmezni, mi történt vele, de nem megy, mert érzelmekre volna szüksége ehhez, érzelmei viszont nincsenek. Története felmondja a szolgálatot, a sorsa véget ér. Ez a pont helye. A pont istenítélet.

- Nincs arra esély, hogy ez a komoly ember, ez az évek óta írásképtelen, egy berlini kocsmában ücsörgő német filozófus előkaparja az érzelmeit?

- Nincs. Ez egy komoly ember, aki eljutott a gondolkodásban arra a pontra, ahol a gondolkodás felszámolja az érzelmeket. Az utolsó farkas lelövésének története nem kimozdítja őt addigi sötét és kilátástalan életéből, hanem megzavarja ott. Nincs esélye arra sem, hogy mások érzelmei az ő egykori emlékeit felidézzék. Amire viszont van esély, az az olvasó esélye, hogy ő az olvasott történettől megrendül – annyira, hogy még a főhősnek ezt a érzelemtől elhagyatottságát is részvéttel tudja figyelni.

 - A könyv számomra minden korábbi írásánál határozottabban teszi fel a kérdést: mi van a halál után?

- Talán mert maga még nagyon fiatal, s a halált nagy messzeségben tudja. Aki eljut a halál közelébe, annak már csak a félelemhez van köze, az már nem tud azzal foglalkozni, utána mi lesz. Nem mondhatjuk, hogy semmi nem lesz utána, és ezt ez a könyv sem mondja, erről ez a könyv legfeljebb csak annyiban beszél, hogy hallgat róla. Viszont az egész történet a halál felől van írva. Abból a pontból, amelyben megjelenik a visszavonhatatlan. Súlyt magától értetődően az ad a hős sorsának, hogy már e visszavonhatatlanság megjelent története horizontján, hogy közel van hozzá, akár felveszi gondolatai közé, akár nem. Ez a hős, Az utolsó farkas hőse felvette, és pontosan tudja, hogy személyes halálának napja, órája, perce, pillanata megvan már. Sőt, azt is tudja, hogy meg is volt mindig.  Az, hogy mi lesz utána, az már nem az ő története.

 - Hosszas utazásokat tett Kínában, Japánban, mélyen tanulmányozta a távol-keleti kultúrát, ez sem adott Önnek ehhez támpontot?

- De, hogyne, nekem adott, ha nem is támpontot, de javaslatot – csak nem tudom elfogadni. Ennek a távol-keleti javaslatnak az elfogadásához ugyanis a hitnek egy fajtájára van szükség, és ez nincs meg bennem. De a javaslat nagy hatással volt rám, ezt nem tagadom. És minden kultúrának, amit megismertem, volt javaslata, mert minden kultúra dolgozik a kérdésen, vakol, szigetel, kicseréli az épület egyes elemeit. Ott messze, a Távol-Keleten amúgy a legmeghökkentőbb javaslata a Buddhának van. A nagy monoteista világvallásokhoz köthető gondolatmenetek mindig igyekeznek valami megnyugtatót mondani a halálról, fenntartanak bennünk egy reményt. A Buddha ezzel szemben nem is a halálról beszél, hanem a félelemről a haláltól. Arra szólít föl, hogy lássuk be: mindenben tévedésben vagyunk, így ebben is. Az ő javaslata a kételkedés után a felismerés, hogy nincs kérdés, nincs válasz. Alaposan megzavarja az embert, nem? Mi a kérdéseknek és a válaszoknak a végső voltához vagyunk szokva. És akkor jön valaki, aki azt mondja, nem csak hogy nem végsők ezek, de nincsenek is, tévedések, félreértések csupán.

 - Inoue Kazoyuki japán művész, akit mesterének tart, azt mondta: abba kell hagynia az írást. Mit lehet kezdeni ezzel a kinyilatkoztatással?

- Ő egy szent ember, aki azonban nem az „életemnek a mestere”, hanem az életem azon szakaszának, amelyet Kyotóban töltöttem. Valóban ezt az ítéletet kaptam tőle, azt mondta: olyan erős függésben vagyok a nyelvtől, a szavaktól, hogy az írás elhagyása nélkül nem szabadulhatok meg a saját őrlő, szellemi gondjaimtól. Segíteni akart, megszüntetni a függésemet. Azt válaszoltam neki, hogy nem. Hogy nem hagyom abba az írást. Vagyis nem értettem meg. Ő a hitben él, én a hitben kételkedem. Neki a hit bizonyosság,  nálam a hit a gyanú tárgya.

- Tarr Béla, aki évtizedek óta alkotótársa és több regényét is megfilmesítette, nemrég jelentette be, felhagy a filmkészítéssel.

- Nekem nincs alkotótársam, én egyedül dolgozom, Tarr Bélának viszont valóban én voltam az egyik – az is lehet, hogy a legfontosabb - alkotótársa. És tényleg jogos itt a múlt idő. Tarr  Béla, a magyar filmművészet kiemelkedő alakja nem gondolja úgy, hogy tehetségünk pont annyi ideig tart, mint az életünk. Sokat beszéltem neki erről, és nagyon érteni látszott, miről beszélek. Nincs szánalmasabb, mint valaki, aki túléli a tehetségét, és tovább dolgozik, mintha mi sem történt volna. Tarr Béla úgy gondolja, megcsinálta, amit meg tudott csinálni. A film közelében marad persze, mi mást tehetne, ez volt az élete. Azt hiszem, nagyon helyes döntés volt. Minden alkotóművésznek, nekem is, állandóan be kell legyen kapcsolva az a berendezés, ami ugyanennek a döntésnek a meghozatalára riaszt, ha kell. Kevesen képesek aztán követni ennek a berendezésnek az utasítását. Én fogom, ha eljön az idő – közel állunk egymáshoz, Tarr és én.

- Többször írt már arról, hogy az egyetlen, tökéletes mondatot keresi, amihez, hajlamos vagyok úgy gondolni, hogy éppen a delejes hatású, spirális erejű hosszú mondatai vezethetnek el. De létezik-e a tökéletes mondat?

- Létezik. De még senki nem érte el. Sőt, számomra nem is úgy áll, hogy maga a mondat lenne a tökéletes, hanem hogy a tökéletes egy mondatba van belerejtve. A kérdés, hogy melyik ez a mondat. Törekszem tehát. De nem azért törekszem, hogy megtaláljam, hogy legyen ilyen mondat, és nem is azért, hogy azt én írjam le, hanem mert egyfajta törtségben, folyamatos akadálypályán élek, a szabdaltság, a töredezettség, a félreértések, a tévelygések között, és ezt nem lehet másképp, mint a remény árnyéka alatt, ahol a remény azt jelenti: a tökéletes, az van. Iszonyú erővel sugárzik a messzeségből, talán a megszállottja vagyok, talán közeledem hozzá, talán semmi mást nem tehetek.
 
- Az utolsó farkasban azt írja, a nyelv, az írás a gondolatok szennyese, ami nem vezet sehová.

- Ó, de ez nem az én ítéletem, hanem a főhősé Az utolsó farkasból, akinek épp azért ez és nem más a sorsa, mert ilyeneket gondol.

- „Mindaz, aminek az ábrázolására törekszem egyre inkább elfut, mint a hab.” Ezt viszont már Ön mondta. Azzal a gondolattal sem tud azonosulni, hogy a nyelv által - hiába minden gondosság és figyelem - az eredeti közlendő mégiscsak mindenképp torzul?

- Nem a nyelv által torzul, hanem általam, aki még nem használja helyesen a nyelvet, csak törekszik rá. Az idézett mondattal még mindig ez a helyzet, ma is így érzem: megragadom, és a semmit ragadom meg. De az a távoli sugárzó valóság, a tökéletesé, amelynek létében biztos vagyok, az inspirál arra, hogy újra és újra nekiálljak. A könyveim kudarcok, de ugyanakkor azt remélem, az olvasóimnak ezek a kudarcokból nem a veszteség jön ki, hanem megragadja őket, hogy van valaki, aki nem adja fel. Egy metafizikai módszerről van szó, aminek nekifutok újra és újra, ahol nem kérdések és nem válaszok vannak. A dolgok lényege, ha lehet egyáltalán így fogalmazni, biztosan nem a kérdés és a válasz formáiban megragadható.

- Írásai véleményem szerint irodalmon túli megnyilatkozások. Nem regényt és elbeszélést ír, hanem kinyilatkoztat, egyfajta prófétikus hangot üt meg, szövegei egy építményt alkotnak, amelynek elemeit, mint egy Thomas Bernhard-i hős, már-már rögeszmésen rakosgatja helyükre. Mégis a kritika mintha erről nem akarna tudomást venni, és az alkotásait pusztán irodalmi szempontok alapján ítéli meg.

- Mélyen egyetértek. A működésem eltér az általam különben csodált írókétól, az én célom nem az, hogy könyvet írjak. Nem a könyvírás vágyából indul, és nem egy könyv megírásában ér véget. A nyelvet használom, de nem író vagyok, szociális értelemben, mással foglalkozom. Van egy irodalom előtti tartomány, és van egy irodalom utáni, ezekben zajlik az életem, ott zajlanak a drámáim, amelyek aztán egy véletlen folytán nem a zenében, nem a magfizikában, nem is egy jól legyalult deszkában, hanem egy mondatban igyekeznek manifesztálódni. Működésemben nagy szerepe van a szakrálisnak. Az én szememben nincs hétköznapi és nincs normális, nincs lényegtelen és jelentéktelen, ezek az elválasztások, elosztások, rangsorolások az én szememben félreértések miatt alakulnak ki. Egységként tudok az ember által felfogható létre nézni, és arról igyekszem beszélni írásaimban, hogy őszintén nem értem ezt az egységet. Látom, hogy egy mérhetetlen, látom, hogy iszonytatóan bonyolult, igyekszem megragadni, nem sikerül. És azt gondolom, az olvasóim értik, mire gondolok. Ők azok, akiknek nem szórakoztató művészekre van szükségük, hanem egy megnyilatkozásra, egyfajta képviseletre, hogy képviselje valaki az ügyüket a létezésben. Az én életemben is vannak ilyen személyek, akiknek a megnyilatkozásai mindig, örökre fontosak maradnak nekem. Rábíztam magam Pilinszky Jánosra, József Attilára vagy akár Berzsenyi Dánielre, rábíztam magam Dantéra, Kafkára és még hosszan sorolhatnám a neveket.

- Pár éve azt írta, hogy egy rövid időre kiment a szobájából, onnan, ahol évtizedek óta ül a félhomályban, a fiókjában pedig ott lapul egy töltött revolver. Kiment sétálni egy kis időre, teljesen elvakította a fény, de közben egy pillanatra sem feledte a szobát a revolverrel. Milyen  most a szoba?

- Minden a helyén. Nincs semmi változás. Minden változatlan, megvan a félhomály, a fény, odakint, mert az kívülről szűrődik be, ha egyáltalán beszűrődik. Se nem derűsebbek, se nem reményvesztettebbek a dolgok. A helyemen vagyok. Persze, a revolvert néha zsíroznom kell, hisz egyszer majd el kell sütni.

Névjegy

Krasznahorkai László 1954-ben született Gyulán. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem jogi majd a magyar-népművelés szakán szerzett diplomát. 1985-ben jelenik meg Sátántangó című első könyve, amely a kortárs magyar irodalom egyik kiemelkedő műve. Műveit több európai nyelvre fordították legfontosabb alkotásai: Kegyelmi viszonyok, Az ellenállás melankóliája, Háború és háború, Seiobo járt odalent. Tarr Béla több regényéből is filmet készített. Nagy útkereső, 1990-ben Mongóliába és Kínába utazik, 1992-ben tengerhajóval utazást tesz az Atlanti óceánon, majd Boszniába és ismét Kínába megy. Japán ösztöndíj révén huzamosabb időt tölt Kyotóban. Fontosabb díjak: József Attila-díj (1987),  Krúdy Gyula-díj (1993),  Bestenliste-Preise: az év legjobb külföldi regényének járó díja Az ellenállás melankóliája kötetért (1993), Márai Sándor-díj (1998), Kossuth-díj (2004), Brücke Berlin-díj (2010).