A költő négy vagy öt élete

Reggel fél kilencre beszéltük meg az interjút, de már kora reggel vibrál körülötte a levegő, egyfolytában csöng a telefonja. Miközben tárgyal, van időm szétnézni a tanári szobájában, az egykori államigazgatási főiskola helyén működő antropológia és etika tanszéken a várban. A nyitott ablakon át a székesegyház oldalfalára látni. Történelmi környezet. Bent pedig Felhősi István festőművész kumuluszai gomolyognak a falakon. Mielőtt bekapcsolom a magnót, Géczi a kávé mellé rágyújt egy vékony cigarettára, mondván, egy hete ismét dohányzik.
 
- Sokrétű tevékenysége közül melyiket ismerték el József Attila-díjjal?

- Az elhangzott értékelés szerint költői és írói tevékenységemet.

- Nem szorítja háttérbe a tanítás, a tudományos munka a költőt? Mikor van ideje "a domb oldalán éjsötéttől hízó zöld hátú kövekről", haikui tárgyáról töprengeni?

- Nem választható szét a kettő. Első pillanattól kezdve úgy alakítottam az életemet, hogy ezek párhuzamosan végezhetőek legyenek, ha lehet, egyszerre épüljenek. Így vagyok egész: íróként, kutatóként, oktatóként. Példaképeim is egyfajta reneszánsz polihisztorságra törekszenek, az ő sorsuk is természetes módon alakult olyanná, amilyennek ma ismerjük őket. Sok új lehetőséget ad szerintem ez az átjárhatóság a néhány évszázada elkülönült műveltségek között. És nagyon sok hátránnyal is jár természetesen, mint például idegenségérzet a konzervatív befogadói közegekben, illetve az ember magányossá válhat, s nem fog tartozni egy falkához sem. Szerzőként én nem vagyok semmilyen irodalmi, tudományos csoportosulásnak a tagja. Egyébként ez a fajta sokszólamúság, az elavult normákkal való szembeszegülés az egész nemzedékemre jellemző. Az úgynevezett arctalan nemzedék a hetvenes évektől, indulása óta próbálta szétfeszegetni a határokat.

- Miért nevezték önöket "arctalannak"?

- Pejoratívnak szánták annak idején ezt a jelzőt, egy jelentős irodalomtörténész éppen itt Veszprémben egy irodalmi esten mondta el, hogy számára az akkori legfiatalabb nemzedék, Sziveri Jánostól kezdve Szőcs Gézán át Zalán Tiborig karakter nélküli és ezért arctalan. Érzékelték bennünk azt, hogy valamit akarunk vidéken: Pécsen, Szegeden, Újvidéken, Kolozsvárott. Antológiáink jelentek meg, de a régifajta irodalomszemlélet, a hatalom nem tudott velünk mit kezdeni, nem tudtak letapogatni bennünket a csápjaikkal, nem tudtak sehova sem besorolni minket, talán ezért.
 
- Visszatérve a sokoldalúsághoz, szerintem a Tiltott ábrázolások című, a közelmúltban megjelent regényét vagy a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra napvilágot látott Viotti négy vagy öt életét sem tudta volna megírni más, csak egy antropológus-biológus költő.

- A Tiltott ábrázolások könyvét 1991-92-ben kezdtem el írni, a rendszerváltás után, amikor kiderült, Veszprémnek, a városnak mint civilizációs térnek a megélése jóval nagyobb feladat, mint azt korábban gondoltam. Jó húsz évbe tellett, mire beleszerettem a városba, majd pedig kiszerettem belőle. Ma már ennek a furcsa ingamozgásnak a teljes történetét jól látom.

- Volt idő, amikor egy évtizedre hátat fordított a városnak, bár itt lakott, de Pécsett tanított és kivonult a veszprémi közéletből. Aztán visszahívták a 2000-es évek elején megalapított antropológia és etika tanszékre. Nekem úgy tűnik, a Nyom című Veszprém-esszéje megírásával kibékült a várossal, sőt nagy tervei vannak vele, ahogy a Sziveri irodalmi kutatóközpont létrehozásának bejelentése is jelzi.

- A Nyom, ami külön könyvben jelent meg a Palatinus jóvoltából, tulajdonképpen egy terjedelmes esszésorozat része. Az elmúlt öt évben elsősorban ezekkel a szövegekkel foglalkoztam, a saját mikrovilágom történetét igyekeztem megírni, a hozzám kötődő növényekét, az állatokét, a barátságokét, s Veszprémét is egyfajta összegzésként, lezárásként. Ennek egy része jelent meg önálló kötetben Nyom címmel. Egyébként az esszésorozatom középpontjában Róma áll, mint figyelmem egyik fókusza. Külön fejezet még az indulás, Monostorpályi, a szülőfalum.

 
- Ha jól számolom, több mint 20 könyvet írt eddig. Honnan hozta ezt a kemény munkabírást, kulturális falánkságot?

- Olyan sokféle választ adtam már az ilyen kérdésekre, hogy azt gondolom, nem tudom a választ. Nyilvánvalóan számít a hátterem, a paraszti, középiparos család, aminek révén a munkát nem kényszerként, hanem kiteljesedésként élem meg. Meghatározó volt életemben továbbá a szegedi egyetem, amely maximálisan leterhelt, de önállóan gondolkodni tanított. Neveltek azzal, hogy rossz néven vették a tanáraink, ha nem láttak ott bennünket valamelyik orgonakoncerten vagy irodalmi esten. De a kocsmázás is fontos része lehetett az életünknek. Szerintem Veszprém egyik legnagyobb baja, hogy nincsenek tisztességes, társasági életre alkalmas egyetemi kocsmák, hogy a hallgatóinknak nincs olyan olcsó, beszélgetős gyülekezési helye, ahol a város más lakóival is találkozhatnak. Persze ennek létrehozása nem az egyetem feladata, a hallgatók kellene, hogy "foglaljanak" maguknak ilyen helyeket.
 
- Beszéljen nekünk az új könyvéről, a Viotti négy vagy öt életéről! Önéletrajzi elemek is vannak benne?

- Nincsenek. De mint minden műnek, persze ennek is vannak. A lineárisan elmondott história egyszerű, az érdekelt, hogy hány élet kell ahhoz, hogy egyszer teljes legyen. A főhős négyszer éli le a saját sorsát, leginkább azért, mert képtelen betölteni azt a helyet, ami neki adatott. Amíg képtelen kiteljesedni, addig kénytelen újra és újra megélni négy évszakban, négy helyszínen: Németalföldön, Erdélyben, az Adrián Murter szigetén és Dél-Franciaországban. Azt is mondhatnám azonban, hogy az írásról, a szerelmeslevél-írásról szól a regényem. Titkokról, szerelemről, munkalázról, elhivatottságról. Mit kell rejtegetni s miről tudunk beszélni?
 
- Nincs még egy magyar író, aki annyit foglalkozott volna a rózsával, mint ön. Mit jelent önnek a rózsa?

- Sok mindent. Írtam róla eddig egy fél tucat könyvet, de négyszer ennyit lehetne még. Mindez a tudományos érdeklődésem része, de motívumként regényeimben is felbukkan természetesen. Eredetileg nem szíveltem, gyerekkoromban a kispolgári ízlés megtestesítőjének találtam. Elképesztő volt, amikor számomra kiderült, hogy az, amit én megismerhettem,  nem  az a növény, amely az elmúlt évezredekben jellemezte a keresztény és a muszlim kultúrát, hanem annak a legutóbbi 100-150 éves kertészeti változata. Akkor azt gondoltam, na nézzünk az eredeti források után! A rózsakutatásom tulajdonképpen az európai civilizáció kultúrtörténete, viselkedéstörténet is. Aprólékos feltáró munkát igényel, éppen ezért másfél éve már, hogy nem foglalkoztam az írott és a festett rózsáimmal.
 
- És híres függőkertjére, amit a vár oldalában alakított ki, mikor jut ideje?

- A hétvégén kertészkedtem. Nagy változás, hogy megszaporodtak a varangyaim. Hat vagy hét évvel ezelőtt egy élt csak itt, Dugónak, a kutyámnak a játszótársa volt. Erre mondta a szomszédom, hogy most már nekem házőrző békám is van, mert hogyha a két kutya ugatott, akkor a béka is elkezdett vartyogni. Tavaly rendkívül jó év volt a békákra, úgyhogy most nem kevesebb mint huszonkettő úszkál a kerti tóban. Próbálom megfelelő helyre elajándékozni néhányukat.

"Egy város és lakója: mit adhatnak egymásnak, mit kérhetnek számon a másiktól? Béke ugyan nem lehet közöttük, az író valójában olyan jóllakott háziállat szeretne lenni, amelyet nézve mindenki az öntörvényű és csikasz vadállatban gyönyörködik, de kölcsönösen lekötelezettek. A város adja múltját, építményeit, mediterránumát, de a múlthoz lakója őrzi meg neki az egykor fiatalon meghalt pap költő szellemét, ő írja meg a Cholnoky fivérek legendáját, neki hiányzik élete végéig a színház cowboykalapos rendezője, akinek porait a nevezetes viaduktról szórták szerte. Lapot alapít, függőkertet épít, tanítja ifjait. És mindenekfölött határtalanná tágítja életterét. Lépcsőit az Adriára meredeken lefutó sétányok rokonává avatja, kertjeit az iszlám kertkultúrával nemesíti, és elhozza zsákmányul Kína pagodáinak, Marrakesh piacterének élményét." Géczi János Nyom című Veszprém-esszé kötetének fülszövege.