Franciaországtól Várpalotáig

Fényképek és fotókat rejtő cd-k garmadája fogad a Rákóczi-telepi városrészben, Leitner Ferenc ízlésesen berendezett dolgozószobájában. Nem túlzás állítani, itt minden Várpalotáról szól. A beszélgetésnek lendületet adó kávé mellett elsőként a találkozás apropója, a Schmitt Pál köztársasági elnöktől a közelmúltban kapott díszoklevél.

- A helytörténeti kutató-dokumentáló tevékenységem elismeréseként vehettem át a kitüntetést, ami bevallom, megható volt számomra. Nem a dicséretért csinálom ugyanis ezt a munkát, sokkal inkább szeretetből. Jó dolog látni, hogy fejlődik, hogyan épül az otthonunk, mindezt már fotókon dokumentálni is megtisztelő - mondja szerényen a város Feri bácsija, aki először 1930 környékén, Észak-Franciaországban fogott a kezébe fényképezőgépet. 

- Kétéves voltam, amikor a családunk emigrált, egészen 1932-ig éltünk Franciaországban. A lakásunktól alig 50 méterre élt és dolgozott egy fotográfus, aki hamar észrevette, hogy érdekel a fotózás akkortájt még misztikusnak tűnő világa. Sokat voltam a műtermében, megmutatta az alapokat. Akkor kezdődött minden.
 
A 32-es hazatérés után már Várpalotán újfent egy szakember, egy Schawazer nevű fotográfus vette a szárnyai alá az ifjú Leitner Ferencet. A laborban együtt dolgoztak, s néha egy korabeli lemezes géppel még fotókon is megörökíthette a '30-as évek Várpalotáját. Később, 16 évesen aztán megkapta első saját gépét, s attól kezdve szisztematikusan fényképezte a várost és környékét.

- Hetente egy filmet kaptam. Többre nem tellett, azt kellett beosztanom. Persze az még egy másik település, egy másik világ volt - jegyzi meg halkan. Kérdeznem sem kell, rögvest mesélni kezd a világháború előtti békeidőkről. - Palotán akkoriban állattartással foglalkoztak a legtöbben, még ma is előttem van, amikor kihajtották legelni a jószágokat a keskeny utcákon. Száraz időben por, esős időszakban pedig sár volt, járda híján ott közlekedtünk, ahol tudtunk.

Egyedül a Fő tértől a vasútállomásig haladó Fő utcát kövezték le, később, 1935-ben, a 8-as út megépülésekor készült el a várost átszelő út, amit jó időben sétálóutcaként használt Várpalota apraja-nagyja - idézi fel a vasárnap délutáni korzózásokat Leitner Ferenc, akit Várpalotán tisztelete jeléül mindenki csak Feri bácsinak szólít. Ő pedig mindenkire mosolyog, mindenkihez van egy jó szava, egy kedves mondata, hiszen sokakat ismer.

 
Miközben egy várpalotai látképet nézve ezen gondolkozom a dolgozószobában, Feri bácsi már folytatja is. Hiszen van miről mesélni és kevés az idő, mondja. Egyetértünk, úgyhogy csak hallgatom. A háború beköszöntével Palotán is megváltozott minden. A legénykorban lévő Leitner Ferencet leventeként a csendőrségre osztották be, légiriadó idején küldöncként hozta-vitte a híreket. Jól emlékszik arra is, amikor az oroszok szétlőtték Várpalota belvárosát, a romokban álló Fő térről készült felvételt ma is kincsként őrzi. A harcok után aztán új lehetőséget tartogatott neki a sors. Ahogy ő mondja, kultúros lett a bányászszakszervezetnél. A szénbányákat egyébként régi ismerőse, a Várpalotán jól ismert Faller Jenő vezette akkortájt, akitől minden segítséget megkapott.

1949-től lett az akkori kultúrotthon, a Jó Szerencsét Kör vezetője. Véleményét, szakmai észrevételeit aztán az ötvenes évek közepén épülő új művelődési ház tervezésénél is kikérték. - Havonta jártam Budapestre az egyeztetésekre, még a névválasztást illetően is elfogadták a javaslatomat. Eredetileg ugyan Schönherz Zoltánról akarták elnevezni az 1958-ra elkészült épületet, ami végül az én ötletem alapján kapta a Jó Szerencsét nevet - mesél a hősidőkről Feri bácsi, akinek vezetőként emlékezetes programok, szakkörök és kezdeményezések sokasága fűződik a nevéhez, elég ha a fúvószenekari találkozót, a korszerű mozigépházat, a fotószakkört, s persze az évtizedek során elkészített ezernyi fényképet említem.
 
És akkor még ott van a kulcsfontosságú helytörténeti munka, ami szintén az ötvenes évek végén kezdődött. - A biológia szakkört vezető Bartos Sándorral fogtunk össze, hogy felderítsük Palota régmúltját. Nagy szükség volt erre a munkára, hiszen alig tudtunk valamit a város történetéről. 1957-ben aztán összetrombitáltuk az illetékeseket és a városvezetést, hogy egy helytörténeti múzeum létrehozásáról egyeztessünk. A gyűjtőmunkába rengeteg palotai gyerek és felnőtt bekapcsolódott, rövid idő alatt egy egész tárlatra való anyag gyűlt össze. Ki is állítottuk a művelődési házban, akadt olyan esztendő, mikor háromezren nézték meg a gyűjteményt  meséli büszkén a mai napig tartó helytörténeti kutatómunka első lépéseit.

Merthogy Feri bácsi nem állt és nem -áll meg soha. 89 év ide vagy oda, mára több tízezerre rúg a gyűteménybe is beilleszthető fotók száma, a kordokumentumnak is bátran titulálható felvételeket rendszerezve őrzi a készítő. A mostani rendetlenség is inkább a felkészülésnek szól, szabadkozik vendéglátóm, ugyanis életmű-kiállításon és egy Várpalota történetét a 30-as évektől napjainkig bemutató képeskönyv kiadásán munkálkodik. Hogy miért? - Nem akárhol, hanem egy gyönyörű helyen élünk, s ezt sajnos nem tudják az emberek. Majd én megmutatom nekik - jegyzi meg búcsúzáskor Feri bácsi.