2007.11.26. 08:36
Folyton küzdök a démonnal
Különös jelenség a hatvanéves Szokoly Tamás költő. Mostanában, a kacérkodó télben világosbarna svájcisapkában, sötétszürke halszálkás kabátban, hosszú, piros sálban és botra támaszkodva látom Veszprém utcáin. Érszűkülete miatt nehezére esik a járás, rászorul a szarvasagancs nyelű somfabotra.
Szokoly Tamás idén ünnepelte hatvana- dik születésnapját. Azt a múlt századi(!) legendát, amely körülvette, átmentette erre az évtizedre is. Állandó kísérője lett. 1996 óta nyugdíjas, havi 62 ezer forintból kellene megél- nie, de hát innen-onnan mindig érkezik segítség. Szerény költő, nem ólálkodik a pesti szerkesztőségek előszobáiban. Nem csoda, hogy orszá- gos irodalmi elismerésben mind ez ideig nem részesült. Hatvanadik születésnapjáról Csoóri Sándor Kossuth-díjas költő emlékezett meg, méltatva Szokoly költészetét.
Hogyan fogadta, hogy hatvanéves lett? Kicsit tréfá- san kérdezem: megrendítette a hír?
A hibáim között előkelő helyen áll a túlérzékenységem, azonnal euforikusan reagálok az örömre, ugyan- akkor ordítok a butaságon, a hazugságon.
Sértődékeny?
Emberileg, szubjektíve nem, de ha egy ügyet megbántanak, amelyben nekem is részem van, akkor ölni tudnék.
A kritikával mi a helyzet?
A napokban egy fiatal hölgy a Verőér című kötetemre nem azt mondta, hogy szép könyv, hanem azt, hogy nagyon jók a verseim. Az olvasók inkább elkényeztettek, de a szakmai kritika nem igazán figyelt rám. Csupán néhány ember vállalkozott arra, hogy ezekben az ádáz időkben foglalkozzon velem. Közéjük tartozik Csoóri Sándor, aki megismerkedésünk után csak tíz év múlva tudta meg, hogy verseket írok.
Elkanyarodtunk a hatvan évtől...
Sem nem rendített meg, sem nem emelt föl. A hatvanadik születésnapom azért emlékezetes, mert arra kértek, szinte felszólítottak rá, hogy állítsak össze egy kötetet. Ez lett a Verőér... Nem érzem magam különálló embernek, kiválasztott költőnek. Én Szokoly Tamás vagyok, akire ha rájön, verse- ket ír. Programszerűen soha nem tudtam írni, a napi penzumok idegenek tőlem.
Pár éve súlyos tüdőműtéten esett át. Nem fordult meg a fejében, hogy mindennek vége lehet?
Nem félek a haláltól. Ha a halálra gondolok, akkor eszembe jut, hogy mit nem csináltam meg még. Rengeteg feldolgozandó cédulám van, aztán sok-sok el nem olvasott könyv vár rám, az el nem végzett, lelkiismeretemet nyomó feladatokról nem is beszélek... Három éve is elmentem tüdőszűrésre, mert töméntelenül sokat cigarettáztam, gondoltam, nem árt a vizsgálat, talán a bajok megelőzhetők. Ha nem megyek el májusban a tüdőgondozóba, már szeptemberben halott vagyok, ugyanis tünetmentes voltam, nem köhögtem, nem fulladtam, nem fájt a mellem. Az első felvételen meggy, a másodikon cseresznye, a harmadikon zöld dió, a negyediken már kisebb alma nagyságú daganatot mutattak ki. Azonnal beutaltak Farkasgyepűre, aztán tüdőrákkal Szombathelyen megoperáltak.
Megérte ez az önpusztító életmód? A piára és a cigire gondolok. Mindkettőről le kéne mondania, de iszogat és füstölget. Mégpedig elég rendesen.
Az utóbbi igaz... Az itallal már sokkal jobb helyzetben vagyok, mint valaha. 1973 óta küzdök az én démonommal, amit alkoholnak hívnak. Viccesen is felelhetnék: ha valaki lehet kommunista, lehet antifasiszta, nudista, lehet kubista és expresszionista, akkor miért ne lehetne alkoholista. Tizenkét pszichiáter kezelt engem életemben, és zömük barátommá vált. Soha nem pózoltam nekik. Mennyit ittál? kérdezték. Egy litert... Mennyit ittál?! Két litert, de az utóbbi időben három litert. Miből? Borból. Amúgy a félédes a kedvencem. Engem felold a bor. A cigaretta már nehezebb ügy. A műtétem óta keményen mérsékeltem, bár amikor feszült állapotban vagyok, akkor az egy doboz is elfogy. Persze ma már gyenge, lágy cigit szívok. Régebben Kossuthot, Munkást szívtam, sőt, főiskolás koromban a Csongor szivart is kedveltem, hülye módon le is slukkoltam. A cigaretta is nagyon megnyugtat, ellazít.
Ön egykor legendás színházi ember volt, a veszprémi Aréna színpadot, együttest annyi év után is lelkesen emlegetik. Mit őrzött meg abból az időszakból?
Életem egyik legfontosabb periódusa, legnagyobb eredménye az általam 1974-ben alapított Aréna. Gyerekkoromban szorgalmas versmondó voltam, a Nyilas Misit játszottam a Petőfi Színházban, amely akkor befogadó színházként működött, állandó társulat nélkül. A színházhoz való vonzódásom tehát már elemi iskolás koromban elkezdődött, s a mai napig nem szűnt meg. De ma már nincs együttesem, amelynek harmincéves évfordulóját pár éve ünnepeltük meg. Az Arénát ma is élőnek hiszem és gondolom, csak nincs próbahelyünk, nincs heti két próbánk, nincsenek rendszeres bemutatóink, nem járunk fesztiválokra. De mi vagyunk, létezünk Veszprémben és szerte az országban. Sajnos annak idején, a pártidőkben politikai okok miatt el kellett hagynom a megyét.
Az ellenzékisége miatt?
Igen. Valaki megkérdezte tőlem nemrégen: Tamás, ha királyság lenne, neked az sem kéne? Attól függ, ki a király, feleltem. S attól is függ, hogy a királynak ki a környezete, kik a tanácsadói, kiknek hisz. Én igazi demokráciát szeretnék, de ez az ókorban sem nagyon sikerült, az emberi természettel ellenkezik a demokrácia.
És a diktatúra?
Ha most adna egy szuronyt, kirohannék az utcára, szembeszállnék velük. Nem biztos, hogy ledöfném őket, de megkérdezném tőlük: folytatják vagy nem folytatják tovább a diktatúrát?!
Köteteiben a versek zö- me a felelősségről, a tisztességről, az elvek következetes vállalásáról szól. Ön kikezd- hetetlen? Soha nem ingott meg?
Azokkal az emberekkel szeretek együtt lenni, akik értelmesek, akik nem hazudnak, önzetlenek. Az igazság és a hűség számomra nagyon fontos. Aki hazudik, azzal nekem nincs dolgom. Én soha nem tagadtam meg az elveimet.
És nem is hazudott?
Tudtommal nem... A Nem történt semmi című kötetemben van egy önkérdőív. Magamtól kérdezem: Szokott hazudni? És azt válaszolom rá, hogy ritkán, akkor is kényszerből, de újabban hallgatok.
A nők mennyire játszottak szerepet az életében, mennyire befolyásolták a költészetét? Felemelték a nők vagy tönkretették? A Méz és áfonya című kötetében száz szerelmes költeményt találunk.
Engem mindenképpen felemeltek. Száznegyvenhét nő nevét írtam össze egy al- kalommal. Ők megérintettek lelkileg, és nem testi kapcsolat fűzött hozzájuk. Egyébként nőközpontú vagyok. Szellemi energiáimmal mindig is segítettem őket, anélkül, hogy kihasználtak volna.
Hatvanévesen boldog, vannak örömei a hétközna- pokban?
Akadnak... Noha mániás depressziós vagyok, egyszer fönt, egyszer lent. De hát ezt minden ember elmondhatja magáról. Ha fölfelé megin- dulok, akkor válok mániás- sá. Aztán felérek, és egyszer csak, nem tudom, mitől, zuhanok lefelé. És ekkor előjön az alkohol.
Szed gyógyszert a depressziójára?
Semmit, csak az érszűkületemre. Amikor 2001-ben kijöttem a sümegi kórházból, akkor a főorvos asszony azt mondta, ugye az első kisfröccsödet nem itt iszod meg a buszmegállóban. Elhatároztam, ha kilépek a kórház kapuján, semmiféle gyógyszert nem szedek.
Hol itta meg az első fröcs-csét?
Nem Sümegen és nem kisfröccsöt. Elmentem Tapolcára valakit meglátogatni, és ittam kétszer két decit.
Szóval mi van az örömökkel?
Ha tudok szerezni valakinek állást, vagy el tudom intézni, hogy rakjanak ki padokat a házunk elé az ellopottak helyett, akkor az már örömöt jelent.
Nem érzi úgy, hogy túlpörgette magát sok tekintetben és ezzel elrontotta az életét? Így botozgatva, utólag nem bánt meg semmit?
Nem ért váratlanul ez a kérdés... Nem csinálnék semmit másképp. Ha valaki az ellenkezőjét mondja, az a mai agyát vetíti vissza az akkori, fiatal korára. Akkor annyi agyam volt, most ennyi agyam van, akkor annyit ér- zékeltem a világból, most ennyit érzékelek belőle. Én ugyanúgy elkövetném a hibáimat, mint akkoriban, bár okosabb és rafináltabb lennék bizonyos dolgokban. De hangsúlyozom, nem bántam meg semmit, nincs miért a fejemet a falba verni.
Kérem, hogy hirtelen, gondolkodás nélkül válaszoljon: mit üzen az embereknek, kortársainak, a fiatal íróknak, költőknek?
Ne hazudjanak másoknak! És ne képzeljenek se többet, se kevesebbet magukról. A másik ember nem vallási értelemben szeretete vezérelje őket. Ha nem ez vezérli, akkor szétestünk. A kollektív felejtés, a züllésbe átfor- duló létezés, a mérhetetlen önzés engem borzasztó aggodalommal tölt el. Ma már nem milliomosokról, hanem milliárdosokról beszélünk, akiknek eszükbe sem jut az érdek nélküli mecenatúra. Kutya sok gondjuk lehet ezeknek a pasasoknak, hogy így vigyáznak a pénzükre. De miért vigyáznak rá, amikor elmennek ők is? Akkor miért?!