Szappan szögre akasztja a stoplist

Idén szeptemberben lesz 50 esztendős Pálfi Róbert, akit futballistaberkekben mindenki Szappanként ismer. Egy anekdota szerint, ha a Dunántúlon bárhol megemlítik a nevét egy futballtársaságban, minimum egy ember lesz, aki felteszi a kezét: „én fociztam vele!”.

Szappan - becenevét édesapja után kapta, eleinte ő volt a kis Szappan, de aztán a jelző idővel eltűnt - az elmúlt öt szezonban a vármegye I-es Péti MTE csapatát erősítette. A folytatásban is készen áll arra, hogy ha kell, létszámgond esetén kisegítse az együttest, azonban idén voltaképpen lezárta pályafutását, véget ért egy korszak.

 vallja karrierjéről Pálfi Róbert, akit arra kértem, kezdjük az elejétől, ugorjunk vissza mintegy négy évtizedet az időben.

– Gyerekként, mi mást csináltunk volna, éjjel-nappal fociztunk és egyszerűen imádtuk. Sportiskolás voltam, a Dózsába jártam, emlékszem, amikor kicsengettek óráról, mint az őrült, rohantunk le a pályára, mert azt a szabályt találtuk ki, hogy az első tíz játszik. Mindig volt idő egy-egy meccsre. A testnevelőtanárom, aki a veszprémi egyesületnél edző volt, tanácsolta, hogy menjek el hozzájuk futballozni. Onnantól kezdve nem is nagyon foglalkoztam mással, a veszprémi klubban aztán szépen végigjártam a ranglétrát.

Érdekesség, hogy Szappan eleinte támadóként szerepelt, 13 évesen került hátra a védelembe, majd ott is ragadt.

És hogy milyen volt a Veszprém utánpótlásában akkoriban?

– Akadt olyan év, hogy nem nagyon nyertünk meccset. Ez azért volt, mert az akkori felfogás szerint nem a saját korosztályban szerepeltünk, hanem idősebbek ellen játszattak minket. Annyira szerettünk focizni, hogy ez nem vette el a kedvünket, és természetesen később sokat kamatoztattunk belőle. Ahogy idősödtünk, egyre többet tanultunk a játékról, a taktikával kapcsolatban például Gazsó Illés, vagy Szécsi János bővítette leginkább az ismereteinket.

Pálfi Róberték épp akkor öregedtek ki az ifiből, amikor a Veszprém felnőtt együttese búcsúzott az NB I-től. Ez nem volt egy jó korszak a klub életében, a fiataloknak viszont kapóra jött, hiszen megvolt a helyük az első csapatban és az NB II-ben pallérozódhattak. Persze bizonyos szempontból pozitív volt ez a helyzet az egyesület számára is, hiszen a saját nevelés bizonyítani tudott, megállta a helyét a felnőtt második vonalban, azaz kevesebb igazolásra volt szükség.

Ebben a családja is támogatta, illetve nem szóltak bele, hagyták a saját útját járni. Édesapja sajnos korán elhunyt, nem láthatta játszani, édesanyja viszont élőben követte figyelemmel, ahogy fia profi játékosként lép pályára városi stadionban. Ott, ahol nemrég még labdát szedett a nagyoknak, miközben több ezren szurkoltak a lelátókon.

– Az álmom valóra vált, a foci lett a munkám. Három évet töltöttem az NB II-es Veszprémben, aztán sajnos egyre rosszabbak lettek a körülmények. Előbb Siófokra kerültem, majd a Videotonhoz, ahol a volt veszprémiek közül Donát Rajmund és Pető Tamás is szerepelt. A fehérváriaknál aztán nem léptem pályára az NB I-ben, csak keretben voltam. A tartalékok között, akiket Disztl László vezetett, ugyanakkor jól ment a játék. Érdekes a foci, a télen elcsábított az NB II-es, feljutásra pályázó Sopron. Ekkor még persze nem tudtam, de néhány hét múlva Disztl László lett az NB I-es Videoton edzője. Mi lett volna, ha türelmesebb vagyok és maradok? Ilyen sors, ilyen a futballélet, ezt már soha nem tudjuk meg.

A soproni kitérő nem volt hosszú, mindössze fél év, viszont jött utána a nagykanizsai időszak, amely meghatározta egész pályafutását. A Kanizsával feljutott az NB I-be, remek gárdájuk volt, szép eredményeket értek el. Összesen négy évet töltött ott, és felhúzhatta a csapatkapitányi karszalagot.

Később a Siófok mezében lett NB II-es bajnok Csank János irányítása alatt. A Balaton-partiak ekkor megnyerték a közönség körében is nagyon népszerű országos műfüves, kispályás terembajnokságot, ami egy ikonikus téli eseménye volt a korabeli magyar futballnak.

Már régóta hívták Ajkára, egy rövid tatabányai kitérővel a folytatásban ott rúgta a bőrt, kétszer nyert NB III-at a Bányásszal. Ezután érdekes korszak jött, hiszen Márkóval a megye I-ben szerepelt és lett aranyérmes. A kistelepülés focicsapata feljutott a harmadosztályba, és többek között összecsapott a szomszédvár Veszprémmel is.

A folytatásban Pálfi Róbert pályafutása visszakanyarodott nevelőklubjához, amellyel NB III-as bajnok lett ás újra szerepelhetett az NB II-ben. Azonban nemcsak nagypályán mutathatta meg magát a királynék városában, az újonnan alapított futsalklubban is szívesen látták.

És hogy teljes legyen a „borítás”, a fű, műfű és parketta mellett a homokon is jól ment a foci Szappannak, aki bekerült a magyar strandlabdarúgó-válogatottba.

– A Tarex nevű kispályás csapat tagjaként nagyon sokat játszottam, jártuk a vidéket, nyertünk országos tornát is 500 csapat között. A Tarex-el kezdődött el a strandfoci is, amelyet anno rendes labdával, tornacipőben játszottunk homokon. Bene Feri bácsi – ő és Kovács Kálmán volt az edző – járta körbe a tornákat, nézték a játékosokat, és engem is behívtak a nemzeti csapatba. Spanyolországba utaztunk Eb-selejtezőre, bejutottunk a döntőbe, ahol az ukránokkal szemben maradtunk alul. Emellett óriási élmény volt később egy svájci viadal, ott már Détári Lajos volt az edző, amelyen Belgiummal, Németországgal és Svájccal játszottunk. Bern központjában állítottak fel egy ideiglenes stadiont, ott voltak a meccsek. A belgák, németek nem voltak olyan jók, Svájc viszont kiemelkedő erőt képviselt európai szinten, de nekünk őket is sikerült megvernünk, és a svájci közönség előtt ünnepelhettünk.

Az eredmények mögött persze rengeteg történés és sztori áll, no és persze iszonyatosan sok munka, illetve lemondás. Utóbbi persze mindig érinti a profi sportoló családját is. – Ajkán futballoztam, amikor megnősültem. Sikerült az esküvő időpontjához igazítanom egy eltiltást, az előző héten szépen begyűjtöttem az ötödik sárga lapomat. Így egyszerűbb volt, nem kellett elkéretőzni. Annyira a a futballról szólt minden, hogy a gyermekem születésénél úgy tudtam ott lenni, hogy lecseréltek egy meccsen és már rohantam is a kórházba. Ezúton is köszönöm a feleségemnek, hogy elviselte ezeket a dolgokat és megbirkózott a nehézségekkel.

Egyáltalán nem zavarta az, amikor a megyei szintre kellett „lemenni”, ott is beleadott mindent. Tette ezt már munka mellett: dolgozott squash-oktatóként is, majd egy dohányipari cégnél helyezkedett el, néhány éve pedig edzősködik is, a bakonyi futsalosokkal és nagypályás focipalántákkal egyaránt foglalkozik.

– Már elmúltam 40 éves, amikor megkérdezték, mi motivál még a pályán? Egyszerű: az, hogy szeretek focizni, válaszoltam. Furcsa lesz, hogy ez most már nincs, legalábbis a régi formában nincs. A rengeteg szép emlék mellett nagyon büszke vagyok arra, hogy a fiammal együtt pályára tudtam lépni a Pét színeiben. Ő alapvetően futsalozik, de idén leigazoltuk és megvalósult, hogy egyszerre voltunk csapatban. Ez fontos volt nekem, mert én édesapámat csak egy sörmeccsen láttam játszani. Állítólag tehetséges volt és bal lábas. Én jobb lábas lettem és talán kevésbé tehetséges, viszont elég szorgalmas és kitartó. Elégedett vagyok azzal, amit sikerült elérnem a pályán. Külön öröm, hogy ezt a fiammal többször is megoszthattam, kisebb korában sokszor ott volt velem az öltözőben, úgy ünnepeltünk egy-egy sikert, hogy a kezemben tartottam. A győzelmek, kupák és érmek mellett ez is örök élmény marad.