Arattak az ifjú veszprémi tornászhölgyek

Sírni csak a győztesnek szabad

A 90-es évek egyik sikeres rockbandája énekelte nekünk, hogy “sírni csak a győztesnek szabad”. A veszprémi tornászok elsöprő sikere után ez a dal zakatolt a fejemben sokáig. A tények és az eredmények könnyen elmesélhetőek, hiszen a diákolimpia országos elődöntőjén minden első helyet elhoztak a veszprémi tornászok, így mondtuk, “Emese néni tarolt”. Minden korcsoportban kiemelkedő teljesítményt nyújtottak a lányaink. Óriási élmény volt ott ülni, velük izgulni, szurkolni, árgus szemekkel figyelni a többi csapatot. A tét a döntőbe jutás volt. Kevesen tudják, hogy a torna milyen nehéz sportág. Bár gyakran emlegetjük, hogy a szépségért szenvedni kell, itt a szép gyakorlatok mögött valóban elképesztő mennyiségű játék, gyakorlás és gyakran szenvedés áll. Lányaink sok ezerszer hajolnak, fordulnak, melegítenek, ugranak. Emese néni ezerszer állítja be a lányok minden ízületét, gyakran olyanokat is, amelyet nem tudtunk, hogy léteznek egyáltalán. Gugolya Mónika ezerszer kiált fel a kislány nevét kiáltva a “spicc” szóval kiegészítve. A lányok minket, felnőtteket is inspiráló akarattal és ki tudja honnan merített erővel állnak oda újra és úja a dobbantó elé, hogy a következő ugrás még jobb, még pontosabb legyen. Hogy most felemelje a fejét, ne hajtsa be a kezét, magasra emelje a térdét, megfeszítse a combját, a fegyelmezendő testrészek száma szinte végtelen. Emese néni úgy dolgozik a lányokkal, olyan komolyan veszi őket, mintha világversenyre készülnének. Majd jön a verseny, megmérettetik a munka. A számolatlan gyakorlás eredményét, a tudást most 7 másodpercbe kell sűríteni a szekrényugráskor, 35 másodpercbe a talajgyakorlat, 45 másodpercbe a gerendagyakorlat esetén. Itt nincs idő javítani, nincs helye a hibának. Ekkora teherrel kell odaállni és mosolyogva, magabiztosan mozogni. Ritkán láttam olyan lelkierőt és fájdalmat legyőző akaratot, mint amikor Sági Emma a bemelegítő ugrás közben megsérült, szinte járni sem tudott, de mégis odaállt a dobbantó elé. A két “éles” ugrásán először a nap egyik legszebb ugrásával mutatta meg, hogy van tovább, majd egy szinte tökéletes gyakorlattal tett rá még egy lapátnyi csodát a lehetetlenre. A nézőtéren az ellenfelek szurkolóival együtt ugrottunk fel ünnepelni. Nehéz objektíven mérni, de a torna embert próbáló nehézségei, a versenyek stressze, a csapat egysége, Emese néni odaadó figyelme és felsőfokú elvárásai a lányaink személyiségét különlegesebbé, erősebbé formálják. Ezt minden tornász családja érzi, hálásak vagyunk érte a csodálatos edzőnknek. Remélem, hogy sokat fogunk még sírni a versenyek végén, hiszen nekünk szabad!

Szabó Szabolcs