Fájdalmas ezüstérem egy drámai olimpián

– Az ötvenedik évforduló kapcsán a németek ötven ország érmeseit hívták meg egy gálára. Harmincnyolcan voltunk, elkísért minket Schmitt Pál, korábbi köztársasági elnök, aki 1972-ben csapatban lett olimpiai bajnok, és Gyulay Zsolt olimpia és világbajnok kajakozó, a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke is. Boldogok voltunk, akik most utazunk, de fél évszázada ezt nem éreztük, hiszen mi olimpiai bajnokok szerettünk volna lenni Münchenben. 
Ha már szóba hozta: miként éltétek át a terrortámadást? 
– A nyugatnémetek ellen játszottunk volna hat órakor, de még fél hétkor sem kezdődött el a mérkőzés, ilyen késés a németeknél elképzelhetetlen volt. Aztán mondták, baj van, a Fekete Szeptember terrorszervezet túszul ejtett izraeli sportolókat, akik épp velünk szemben laktak az olimpiai faluban. A tények ismertek: két sportoló már a túszejtés során meghalt, majd a németek szabadítási akciója közben a többi túsz is életét vesztette. Meghalt öt terrorista és egy német rendőr is. Később három palesztin terroristát az izraeliek titkos akció során kivégeztek. Két túszejtőt én még viszontláttam nálunk a Sportkórházban, amikor ott bújtatták őket, amíg lehetett. 
Mi volt az akkori labdarúgó-döntő előzménye? 
– Az olimpiai versenyszabály szerint a harmadik és negyedik, valamint az első és második helyezés esetében döntetlennél nincs hosszabbítás, mindkét csapat megkapja a bronz-, illetve az aranyérmet. Ennek az információnak a birtokában szovjet és keletnémet barátaink, akik a harmadik helyért játszottak az olimpiai stadionban 85 ezer néző előtt, kacagtatóvá tették a mérkőzést. Kilógott a lóláb, látszott, hogy megbeszélték a döntetlent: az első félidőben az egyik csapat megszerezte a vezetést, a másik egyenlített, a második félidőben ugyanez történt, csak fordítva, utána pedig már csak röhögtek a pályán. A 2-2-es döntetlen komédiá­ja után nagy volt a felháborodás, sokan a belépőjegyük árát követelték, és szidták a keleti blokkból érkező futballistákat. A lapok azt írták, ha a németek és az oroszok, akik elvileg utálják egymást, meg tudtak egyezni, mi lesz akkor, amikor a két történelmi barát, a magyar és a lengyel játszik? Mérget vettek rá, hogy megint döntetlen lesz a végeredmény. 
Nem az lett, sajnos… 
– Pedig a lengyelek könyörögtek érte, de egy nappal a mérkőzés előtt az akkori sportminiszter, Beckl Sándor, korábbi baranyai párttitkár leültetett bennünket az edzőpálya szélére. Közölte: elvtársak, az nem számít, más sportbéliek milyen csalódást okoztak nekünk, de a világ legnépszerűbb sport­ágának teljesítenie kell, amit elvárunk tőle. Ugyanis az 1964-es tokiói és az 1968-as mexikóvárosi győzelem után harmadszor is olimpiai aranyérmes lett volna a magyar válogatott. Kitűnő csapat a lengyel, a versenykiírás ismert, de meg ne tudjam, hogy egyezkedés történik, mert annak beláthatatlan következményei lesznek, becsületes küzdelmet akarok, folytatta Beckl. Azt kérte, fektessük két vállra lengyel sportbarátainkat, ugyanis 1945 óta még csak döntetlent se értek el ellenünk, miért veszítenénk? 
Mi járt volna a győzelemért? 
– Beckl azt mondta, meg kell majd tanulnunk úszni, de úgy értette, a pénzben. Megkaptuk volna a Munka Érdemrend arany fokozatát, öt évvel korábban mehettünk volna nyugdíjba, még a déd­unokáink is szabadon sétálhattak volna be bármilyen főiskolára vagy egyetemre. Előtte mi 4-1-re legyőztük a nyugatnémeteket, két gólt rúgtam nekik, és már bent is voltunk a döntőben. 
A másik ágon mi történt? 
– A lengyelek a szovjetekkel játszottak, Illovszky Rudolf kapitány Sárosi Lászlót kérte meg arra, figyelje a meccset. Aztán kérte a részletes tájékoztatást, de Sárosi azt mondta: ne haragudj, a 85. percig Blohinnal a szovjetek vezettek, azt hittem, simán nyernek, de a lengyelek kiegyenlítettek, majd két perc múlva rúgtak még egy gólt, és azzal megnyerték a mecset. De rájuk nem figyeltem, tette hozzá Sárosi. Így kezdődött. 
Játsszuk le a döntőt most gondolatban! 
– A Bayern München öltözőjét kaptuk az olimpiai stadionban, mert mi akkor már kétszeres olimpiai bajnokok voltunk. Mentünk ki, zuhogott az eső, a folyosón lévő tévében láttuk Gedó Gyurit, ahogyan felemelt kézzel ünnepli olimpiai bajnokságát. Az első félidő hullámzó játékot hozott, valaki, talán Kozma Misi bepasszolta a labdát, Várady Béla pedig belőtte a gólt, ezzel vezettünk, így mentünk az öltözőbe. Ami akkor már tele volt ládaszám Tokaji Aszúval, pedig az desszertbor, tudom, mert borkereskedő is voltam. Ott ültek mind a „téglák”, azok az emberek, akik mindenkiről jelentést írtak, akkor már egymást csókolgatták. Várták, hogy 45 perc játék után olyan mulatás legyen, amilyet még nem látott a világ, hiszen ahhoz a döntetlen is elég lett volna. Aztán Kazimiers Deyna lövésre szánta el magát, amit simán megfogott volna Géczi Pista, de az ötösön földet ért, felgyorsult és a hálóba hullott a labda. Azt gondoltuk, semmi gond, de aztán Robert Gadocha elment a bal szélen, belőtte középre a labdát, valaki, akire már nem emlékszem, rálőtte, simán mellé ment volna három-négy méterrel, de megállt a labda egy tócsában. Arra, hogy mi történhet, egyetlen ember gondolt, Deyna, aki odalépett, és méla undorral bepasszolta a labdát az üres kapuba, mert Géczi Pista éppen lest reklamált a bírónál. Korábban a lengyelek kérték a döntetlent, akkor már mi mutogattuk annak a jelét a kezünkkel, de ők akkor már mást mutattak nekünk. 
Milyen lett a hangulat az öltözőben? 
– Ott már nem volt senki, de eltűntek a borosládák is. Az eredményhirdetésen készült képen olyanok vagyunk, mint egy temetésen. A dobogón mindenki örült, az oroszok, a lengyelek, de mi csak álltunk ott szótlanul, úgy éreztük magunkat, mintha huszonöt év börtönt kaptunk volna. Hihetetlen szomorúak és csalódottak lettünk, mert boldoggá akartuk tenni ezt a csodálatos magyar nemzetet. 
Mára megszépült az emlék? 
– Most már emlékművet állíthatnánk magunknak, mert azóta még a legjobb négy közelébe sem jutott olimpián a labdarúgó-válogatott. Boldog és büszke vagyok, hogy tagja lehettem annak a csodálatos csapatnak, hiszen kitűnő eredményt értünk el.