A kulcs mi vagyunk

Ez messze nem olyan egyszerű, mint ahogyan az első ránézésre banális helyzetek alapján gondolnánk. Vándorfi László rendezőnek tehát nem volt könnyű dolga. Először is Örkény István drámája kellemetlen, de felettébb elterjedt jelenséget karikíroz ki: az önáltatást. Másodszor a mű erősen kötődik megírásának időszakához, azaz az 1970-es évekhez. Felbukkan a szövegben a Malév neve, a pilóta férj a szocializmusban népszerű desztinációra, Lipcsébe repked. Megfricskázandó a Kádár-rendszert, Örkény nem hagyhatta ki, hogy ne szúrjon oda egyet a már hanyatló „létező szocializmus” akut lakásproblémái miatt: Fórisék akkor kezdhetnek végre önálló otthont teremteni, amikor a lányuk már kirepült. Pedig nyilván nem lett volna rossz, ha a házasságuk romantikus, hévvel teli éveit nem az anyós tekintetétől kísérve töltik el. De ez van, az idő kereke nem visszaforgatható. 

Az asszony, Nelli (Kárpáti Barbara) és a férj (Gazdag Tibor) látszólag nincsenek túlzottan nekikeseredve. Pótcselekvés gyanánt Nelli apró-cseprő ügyeket tupíroz fel a végletekig. Ha nagyon túlpörög, legfeljebb bevesz egy dilibogyót. Fóris meg a polgári légiközlekedésben, a menetrendek és a rutin szorításában próbál izgalmakat keresni magának, miután egy gikszer miatt kirakták a légierőtől. Az egyetlen szépséghibája a dolognak, hogy nem egyedül van a gépen, hanem adott esetben több század magával. Nelli kivan az egésztől, levelet is ír a férjének azzal, hogy otthagyja, ha tovább folytatódik az otthoniakat állandó izgalomban tartó hazardírozás. Vagy magára a nyitja a gázt. Kár, hogy csak holnap lesz, ahogy az ezermester Benedektől (Koscsisák András) megtudja. Jó, hát akkor kiugrik az akárhányadikról. Noha nem tudjuk meg, hogy pontosan mi is áll a levélben, érezzük, hogy ez megint nem véresen komoly, csak egy amolyan nellis húzás. 

Azért valódi problémák is akadnak. Például az, hogy Benedek felesége magatehetetlen, gyógyíthatatlan beteg. Az időközben felnőtté cseperedett lány, Katinka (Magashegyi Nóra) vőlegénye, Bodó (Kátai Norbert) meg ki lesz rúgva a rádióból – de most aztán tényleg –, ha nem sikerül neki a reptéren mikrofonvégre kapnia a kanadai illetőségű, de magyar származású, az oroszbarátsága miatt egykor a koncentrációs tábort is megjárt Nobel-díjas tudóst. Akit mellesleg a Fórisék fölött lakó, a korban már benne lévő vénkisasszony, Erika (Oravecz Edit) élete utolsó reménységeként úgy vár, mint a messiást. Fóris újabb, minden eddiginél kacifántosabb húzása miatt a nagy találkozásból nem lesz semmi. (Az interjúból igen, de nem közli le a rádió, az biztos.) Erika különben sem tud hazamenni indulatosan felkeresett szomszédaitól a hasán összespórolt szerelmi fészkébe, mivel Benedek meglovasította a kulcsát a lábtörlő alól. Fórisné Nellinek kellett, mert elvesztette a sajátját, így nem tudta bezárni a kégli ajtaját. Azon meg előbb besurrant, majd lazán bejött a környéken Bolyongóként ismert félfantom (Szelle Dávid). Ő az, aki mindenkinek mond valami okosat és vigasztalót. Fóriséknál történetesen ez hagyja el a száját: „Egy illúzió nemcsak haladék, hanem vigasz is, hogy tovább lehessen élni.” Ekkor már becsukva az ajtó, de úgy, hogy kinyitni se lehet. Micsoda fordulat. 

A lakásban rajta és a Fóris házaspáron kívül ott van Erika, Katinka és Benedek. Van pár üveg pezsgő, isznak. Bolyongó szépeket mond, dolgozik a maligán, oldódnak a gátlások, halványulnak a szégyenek, felejtődik el a végét járó feleség, a repülőtéren tipródó vőlegény és a hőn várt, a nagy víz túloldaláról érkező reménybeli vőlegény. Nem beszélve a repülőgép rémült utasairól. Remek a buli, az a lényeg. A betoppanó Bodó – aki a helyszínen tapasztalta Fóris aktuális hőstettének következményeit, mi több, dokumentálta is azokat – kétségbeesetten próbálja szembesíteni a kompániát a lelombozó valósággal. Kiröhögik. Még Katinka is így tesz. Mit akar ez itt a károgásával, menjen a fenébe. Megy is. A többiek maradnak. Talán örökre. Senkit nem izgat már, hogy az ajtó nyitva vagy zárva van-e.

Amikor többször is visszatapsoljuk a színészeket, akik láthatóan mindent beleadtak a játékba, talán még nem mértük fel teljesen, hogy istenigazából mit is láttunk az imént. Leszámítva azt, hogy legbelül nem sokat változtunk 1977, a Kulcskeresők megjelenése óta, a tanulság lassan kristályosodik ki. Megkapjuk azt a bizonyos pofont is, de hálásak leszünk érte. Rájövünk: a kulcs mi magunk vagyunk.