Veszprémig repítő pofon

Azt, hogy e laudáció mennyire nem üres közhelygyűjtemény, híven bizonyítja, hogy zsúfolásig megtelt barátokkal, tisztelőkkel a Kellerné Egresi Zsuzsanna igazgatóhelyettes vezette, Petőfi Szalon – Petőfis arcok című estnek helyet adó színházelőcsarnok. Érdekes ívet írt le a beszélgetés: a partiumi Nagyszalontán töltött gyermek- és kamaszkori, nosztalgikusan kedves emlékek közé lassan belopódzott a ceaușescu-i Románia kegyetlen valósága. Például az, hogy a Marosvásárhelyi Színművészeti Főiskola felvételijére legtöbbször gyertyafénynél készült fel a negyedikes középiskolás diák, merthogy az áramszünet akkorra már a hétköznapok részévé vált a diktatúrában egyre jobban alámerülő országban. A felvételi sikerült, jöttek a boldog és sikeres főiskolai évek, majd a nagyváradi színház. Az öt, remek szellemi közegben eltöltött év, a huszonöt emlékezetes szerep. 

A diktatúra azonban ebbe is belepiszkított. Egy román–német koprodukcióban készülő filmszerep miatt három éven át járt be reggel nyolcra a rettegett Securitate helyi „kirendeltségére”, onnan tízre a próbára, hogy délután kettőkor a színház előtt ott várja a titkosrendőr, akivel egy kávé mellett meg kellett volna osztania, ki mit mondott aznap. Kőrösi Csaba hallgatott. A „menni vagy maradni” dilemmát végül egy pofon döntötte el, amelyet – hogy az még fájóbb legyen – nem a titkosrendőrségen, hanem szeretett színházának igazgatói irodájában kevertek le neki. Írásos nyilatkozatot követeltek tőle arról, hogy részletesen beszámol mindenről, ami az említett film németországi és ausztriai forgatásai alatt történik. Egy évig hordozta magában a megaláztatás sajgó élményét úgy, hogy senkinek nem beszélt az átéltekről. A lidércnyomás alól akkor sem szabadult fel teljesen, amikor 1988. május 1-jén beköltözött a felújítás alatt álló veszprémi színészházba: mi van, ha az „állambiztonsági kockázatnak" minősített elemeket gyakorta külföldön is levadászó titkosrendőrség valamelyik ügynöke éjjel bemászik az erkélyen keresztül? A zsigerekbe mászó félelem lassacskán oldódott a nagyszerű művésztársak és a kiváló szerepek hatására. Kőrösi Csaba a Szörényi–Bródy-páros jegyezte, Hegedűs D. Géza rendezte Kőműves Kelemen című rockballada 1988. szeptemberi premierjén állt először a veszprémi közönség elé. Aztán sorra következtek a magyar és a világirodalom drámái, a nagyoperett- és mesejátékszerepek. Meg a haknik, amelyekbe a nemrégiben elhunyt Bakody Józseffel vágott bele annak idején. 

A színművész csupán kétszer egy évre hagyta el a Petőfi Színházat. Nem is volt kérdés, hogy visszatér ide. Soha nem jött szóba se a fő-, sem más vidéki város. Talán mert az idekerülését is a Gondviselés intézte. Történt ugyanis, hogy a Magyarországra kerülése utáni első napokban lekéste a hajnali miskolci vonatot, amellyel az ottani színházba utazott volna szerződtetési ügyben. A Nyugatiból a körúton visszafelé ballagva látta meg a Vígszínház díszítői és ügyelői álláshirdetését. Miután a titkárságon megtudták, hogy főiskolát végzett színészről van szó, Marton László igazgató-főrendezőhöz irányították, de előtte még felhívták a nagyváradi színházat biztos, ami biztos alapon. Ott egy jó szándékú magyar rendező vette fel a kagylót. Szerencsére, mert voltak ott másmilyen vezetők és kollégák is. Marton László pont a Petőfi Színház akkori igazgatóját, Hegyeshalmi Lászlót várta. Legendák, ha összefognak... A többit tudjuk.

A Petőfis arcok nevű sorozat következő beszélgetésén Módri Györgyi – Kőrösi Csaba régi barátja, kollégája és alkotótársa – mesél majd az életéről.