„Keressetek ebben és megtaláltok!”

A történettudomány hivatalos álláspontja szerint Petőfi Sándor az 1849. július 31-én Segesvár mellett vívott csatában vesztette életét, holttestét pedig az ütközet után más elesettekkel együtt jeltelen tömegsírban hantolták el. Arról, hogy mi is történt valójában, hogyan halt meg, csak hiányos bizonyítékok állnak a történészek rendelkezésére. A 19. század második felétől kibontakozott a Petőfi-legendárium, mely szerint a poéta túlélte a segesvári csatát, fogságba esett, és a messzi Oroszországban élte le hátralévő éveit, teljes elhagyatottságban. 

Van Petőfinek az ún. Felhők című ciklusa. Hatvanhat, többnyire rövid, négy-nyolcsoros versből áll, s 1846-ban egy külön kis kötetben adta közre. Ebből az alábbi sorok: „Mögöttem a múlt szép kék erdősége, / Előttem a jövő szép zöld vetése; / Az mindig messze, és mégsem hagy el, / Ezt el nem érem, bár mindig közel. / Ekkép vándorlok az országuton, / Mely puszta, vadon, / Vándorlok csüggedetten / Az örökké tartó jelenben.” 

„Az örökké tartó jelenben.” Szelleme alkotásaiban mindmáig él, s ez a legfontosabb!

A Felhők-ciklus megjelenésekor alig huszonhárom éves irodalmár már túl volt első nagy sikerein, és folyamatos harcban állt kritikusaival, radikális politikai nézetei sokakkal szembeállították. „Üstökösszerű berobbanása” nem jelentett mindenki részéről felhőtlen elismerést. Lelki válságba is került ekkortájt, elsősorban a művészetét, a költészetét ért bírálatok miatt. Viszont 1849. július végén nem volt letargikus, nem kereste a halált. Néhai háromszoros Kossuth-díjas írónk-költőnk, Illyés Gyula Petőfi Sándor című kötetében olvashatjuk: „Írt verset arról, hogy csatatéren szeretne meghalni; de most nem akart meghalni. Életének kevés korszaka van, amelyben úgy tele van tervvel, munkavággyal, mint éppen akkor, amikor Mezőberényből Erdélybe indult. Amerre a csapatok vonulnak, ő azt nézi, hol találná meg azt a legmegfelelőbb csendes zugot, ahol kis családjával végre nyugalmas, békés otthont alapíthat. Írt verset ő arról is, hogy ősz nagyapaként unokái körében leheli ki majd lelkét...” 

Az 1848-49-es magyar szabadságharc bukását követő évtizedekben országos megdöbbenést, rengeteg újságcikket, képviselőházi interpellációt indukáltak az olyan híresztelések, miszerint Petőfi nem esett el, hanem él, Szibériában egy ólombányában sínylődik. Sok legenda szárnyra kapott, sok minden terjedt szájról szájra. Amíg múlt századunkban elő nem került, el nem terjedt a dagerrotípia éles tekintetű portréja, addig nem is igazán ismerték az emberek, hogy hogyan is nézett ki valójában Petőfi. Ő mindig azt hangoztatta, hogy „Utálom a bálványt, a valónak hazug mását; aki szeret: megőriz lelki szemeivel.” Petőfinek nem nyerte el a tetszését a róla 1844-45 táján készült dagerrotípia, azonban 1844-ben illett metszetet készíttetnie megjelenő több száz verse elé, 1847-re meg még inkább, amikor már országszerte ismertté vált. Ellenben azokkal sem volt megelégedve. A német metszetkészítőtől hibákkal szándékosan teletűzdelt, német nyelven írt levelében kért új változatot, főleg a bajusz és a szakáll módosításában. Petőfiről életében harminchat ábrázolás született, ami néhány év leforgása alatt soknak mondható. Barabás Miklóson és Orlai Petrich Somán kívül a legtöbb portrét névtelen alkotók készítették.

„Borzasztó vasárnapi nép vagyunk! Nekünk mindig ünnep kell, és ha egyszer nem lesz emberünk, akit megünnepeljünk, majd a holdvilágnak viszünk fáklyászenét s csinálunk kivilágítást. Talán azért vagyunk olyan rongyosak, mert mindig ragyogni akarunk…” – írta Petőfi. Mert mit ér a neves halott kőobeliszkje, emléktáblája, szobra, festménye, vagy a róla szóló magasztos ünnepély, ha igazán meg sem ismerjük, elő sem vesszük, le sem emeljük a polcról az egykor általa papírra vetett, kötetekbe fűzött gondolatokat, intéseket, ha nem hasznosítjuk azokat a jelen mindennapjaiban? Kortárs irodalomtörténészünk, Reisinger János szavai szerint „a versszeretet kaviár volt mindig, abból kevesen szoktak kanalazni”. A verseket sajnos nagyon kevesen tudják ma is értékelni.

Fennmaradt egy szimbolikus – Az Üstökös című időszaki lap egyik 1877-es számában megjelent – Petőfi-ábrázolás, melyen a honvédegyenruhát és kardot viselő Petőfi Sándor egy szibériai ólombánya bejáratánál, egy pislákoló mécs világánál állva a verseskötetét emeli a magasba, amin a „Haza és szabadság” jelszó olvasható, felette pedig a következő főszöveg: „Keressetek ebben és megtaláltok!” 

Tehát keressük Petőfit a Petőfi-összesben, és ott meg fogjuk találni! Gondoljunk csak a 19–20. századforduló magyar irodalmának népszerűségében máig kiemelkedő alakja – a hajdani devecseri és dabronyi kántortanító –, Gárdonyi Géza egri sírfeliratára is: „Csak a teste”. Szelleme alkotásaiban mindmáig él. S ez a legfontosabb, ez a megtartó erő ma is, holnap is. Elsősorban és legfőképpen fennmaradt írásaiban, gondolataiban, üzeneteiben keressük Petőfi Sándort is. A legméltóbban úgy lehet Petőfi emlékét ápolni, fenntartani, életpályáját, tevékenységét megismerni, megérteni, hogyha fennmaradt műveit, költeményeit folyamatosan olvassuk, idézzük, és erre buzdítunk másokat is. 

„Az örökké tartó jelenben” „vándorló” Petőfi elevenen él, int, kiált ma is, és igazán még kézbe sem vették, igazán mélyen még meg sem ismerték az emberek, pedig 2015-ben elhunyt kétszeres Kossuth- és József Attila-díjas rímfaragónkkal, Juhász Ferenccel vallva: „Petőfi: a nemzeti önismeret alapja, de ő egyben a magunk megismerésének és a magunk megtisztulásának alapja is. Nincs nála tisztább költő és nagyobb hitű ember… Petőfi: a forradalom és az ifjúság, az emberiség legszebb álma. Aki az ő verseit veszi a kezébe, sohase felejtse: ő az út önmagunk és a jövendő felé.”

Kerecsényi Zoltán ügyvivő, PVE