A krimikirály nem pihen

Nem csupán a sokadikkal, hanem újszerűvel is, fáradhatatlanul, kimeríthetetlenül megújhodó írótalentuma legfrissebb bizonyítékaként. A Hungarovox Kiadónál megjelent Gyilkolni bolondulásig című művében ismét nyomozni küldi a szerző Poirot-ját, Maigret-jét, Columbóját, Derrickjét: Melis Zsoltot, akit a korábbiaknál is sokkal nyíltabban azonosít írói önmagával, kötetei azonos címe révén. 

A Szécsi Pál slágeréből kölcsönzött regénycím nem téveszthet meg: Kellei György talán legborzongatóbb történetét izgulhatjuk végig. És talán a legcsavarosabbat, legfurfangosabbat is, mely a recenzensnek – bizonyára italianisztikai beidegződéséből adódóan – Pirandello személyiség-revativizáló művészetét is eszébe juttatja. Melis Zsolt ugyan lemondott arról, hogy irodalomtudós legyen, irodalomtörténeti monográfiát alkosson, azért megteremtőjében mindegyre ott munkál a művelt, olvasott publicista, a világirodalmi tájékozottságú kritikus, az értő irodalmár. Miként Pirandellónál, nála is az egyén „egy én” volta válik kérdésessé: nemcsak pozitív hősét kettőzi meg, de ellenségét, az antihőst is, sőt, a „másodlagos elbeszélés”, a „regény a regényben” szerzősége szintén kétségessé válik.

Izgulni bolondulásig

A Gyilkolni bolondulásig nem ígér laza kikapcsolódást, könnyed szórakozást, „könnyű álmot”. Megdolgoztatja, odafigyelni, elgondolkodni készteti olvasóközönségét. S ha már így belejöttünk a klasszikusok (fel)idézésébe, ne hagyjuk ki Patricia Highsmith-t sem, akinek Ripley-krimijei immár „magas irodalommá” kanonizálódtak: az amerikai írónőhöz hasonlóan Kellei is jórészt a sorozatgyilkos szemszögéből láttatja a bűncselekményeket, sajátos feszültségtöbbletet teremtve. A vélt vagy valós vétkeket iszonyatos gaztettekkel „megtorló” Balaton-parti pszichopata bűnözőt ördögi szerencse segíti, éveken, évtizedeken át mindent megúszik. Aztán… a hübriszre megérkezik a nemezis? Kellei György olvasóhívei ezúttal sem fognak csalódni.

Madarász Imre