Testbe zárt ima életrajzi táncelőadás a Petőfi Színházban

Horváth Renátó táncművész sem mozdul a székében, amelyben begurítják, hogy narrálja a színpadon látható eseményeket. A saját történetét. Időrendben haladunk előre. Látjuk a napot, amikor a pályájának nekifutó, fiatal táncművész néhány óra leforgása alatt lebénul. Aztán azt, hogy a drámai események előtt pár hónappal elvesztett nagynéni – akire Renátó életének legfontosabb személyeként tekintett és tekint ma is – előjön abból a dimenzióból, tudatni: nincs egyedül. A magát hol csábítóan kellető, hol türelmetlenül túlmozgásossá váló, végül vereséget szenvedve a színről a padlón csúszva-mászva kievickélő halált. A tudatot buja és veszélyes táncba vivő, csalfa kemikáliatüneményeket. A visszatérő rémálom démonát. Meg még sok minden mást, amíg eljutunk a záróképig, egy szép és felemelő álomig. Bizonytalan, hogy az utóbbi vajon megvalósul-e, mert az Égi Dramaturg nem bocsátott rendelkezésre szövegkönyvet.

A Testbe zárt ima című életrajzi táncelőadás – amely ebben a formában a Petőfi Színházban tartotta premierjét – viszont megvalósult. Vagy inkább létrejött. A másik híres színházcsináló, a Nagy Rendező Renátót szemelte ki arra, hogy hívja le onnan a produkciót, ahol az készen van vizuálisan, vagyis elképzelésként mindig is ott volt. Máshogy nem lehetett, tekintve, hogy ez az előadás a tökély legmagasabb fokán áll, kezdve a finomra csiszolt koncepciótól a látványos és mindvégig lendületes koreográfián és jelmezeken át egészen a zenéig és a világításig. Csak szuperlatívuszokkal jellemezhető az is, amit a táncművészek, Földesi Milán, Mohai Cintia, Bakonyi Jusztina, Tóth Rebeka, Sasvári Kissy, Lajter Eszter és Kiss Veronika nyújtanak a színpadon, átélhetővé és egyetemes érvényűvé téve a főhős drámáját. A díszletet, a jelmezt, a színpadképet és a koreográfiát mind-mind Horváth Renátó jegyzi. A végén állva tapsolnak nézők, sokan közülük könnyes szemmel. Standing ovation.

A közönségtalálkozón mindenki az imént átéltek hatása alatt van, legyen szó a nézőkről, a szereplőkről, a beszélgetésben résztvevő neves klinikai szakpszichológusról, a színház vezetőiről és természetesen Horváth Renátóról, akinek újra át kellett élnie mindent. Ez pedig mostantól gyakran így lesz majd, hiszen az előadást már hívják ide is, oda is. Sok a gyógyírra áhítozó lélek, a kéz, amely megkapaszkodna valamiben. 

Mi, akik ott voltunk azon a vasárnap estén, már fogást találtunk az eleddig soha meg nem mászott, ismeretlen felszínű és magasságú sziklafalon. A felesleges terheket ledobtuk magunkról. Kapaszkodunk tovább.