Rózsafüzér Padovából

Arra kértek, hogy egy zenei kiadványban tudósítsak a fellépéseikről. Hogy miért engem? Egy volt katonatársam csellózott az együttesben. Ő járta ki, hogy én legyek a krónikásuk. Előrebocsátottam, noha szeretem és hallgatom a klasszikus zenét, de szakszerű szöveget ne várjanak tőlem. Az első hegedűs „súg” majd, ne féljek. Szabadságot vettem ki lapunknál, és útközben, a déli parton csatlakoztam a zenészekhez. Remek hangulatban teltek az órák az oda-vissza úton. A fellépéseket pedig hatalmas érdeklődés fogadta, a közönség állva tapsolta meg a produkciókat.

Az utolsó fellépést, immár hazafelé, Padovában tartották. Itt ért bennünket a húsvét. Másnap szétszéledtünk a gyönyörű városban. Voltak, akik Giotto freskóit nézték meg, mások a botanikus kertben kószáltak, néhányan betértünk a Szent Antal-bazilikába. Mit tudtam én akkor Padováról? Még ifjan hallottam a ferences rendi Szent Antalról, a szegények, elesettek védőszentjéről, aki a városban halt meg. És persze rögtön a torinói Juventusban játszó nagyszerű labdarúgó neve ugrott be; Alessandro Del Piero tizenhat évesen Padovában kezdett el focizni, és valamikor a kilencvenes évek elején igazolt a Juventushoz. Ennyi ismerettel rendelkeztem akkoriban, de nem sokáig. A bazilika tömve volt a délelőtti misén, nem jutott ülőhely, ezért egy padsor végén álldogáltam. Egy fiatal, csinos arcú apácától Szent Antal képével és olasz nyelvű imájával kis lapot kaptam. Köszönöm – mondtam magyarul, majd olaszul. Láttam, hogy a többi apáca is ilyet osztogat. 

A bazilika kolosszális méretétől, az áradó zenétől és a dallamos nyelvtől – noha nem szokásom – most meghatódtam. Ilyen szédítő, lebegtető pillanatokat csak Párizsban, a Notre Dame-ban éltem át az ezredforduló idején. Amikor befejeződött a mise, a fiatal apáca odajött hozzám: „Magyar vagy, ugye? Én is az vagyok, Esztergomban születtem.” Sétáltunk a bazilika előtt. Caterina mesélt a beöltözéséről, olaszországi letelepedéséről. És Szent Antalról, aki Lisszabonban született, és 35 évesen halt meg. Értesültem arról is, hogy Galilei a 17. században az itteni egyetemen tanított. Jóval később, Gyárfás Endre regényében olvastam, hogy Bakfark Bálint zeneszerző, lantművész az 1500-as években Padovában hunyt el. Caterina búcsúzáskor a kezembe nyomott egy bordó, faszemekből és fakeresztből készült rózsafüzért, a kereszten a város nevével: „Vidd magaddal emlékül.” Az ajándék azóta függ cserélődő autóim belső visszapillantó tükrén.