Az anyag nem adja könnyen magát (képgaléria)

Mielőtt betoppannék a gyártelepi műtermébe, a parti sétány felé veszem az irányt, ahol nyomban szembetalálkozom az ott „kiállított” trombitás angyalával, szerelmes párjával, apró kerékpárjával, halával és szitakötőjével. Rögvest nyugtázom, hogy azok nagyfokú precizitással készültek, mégis egyszerre könnyedek, humorosak, s van bennük valamiféle egészséges önirónia is. A miniszobrokba gond nélkül beleszerethetünk, hiszen olyanok, mintha a mi hangulatunkat, hajdanvolt emlékképeinket jelenítenék meg. Meghitt tóparti csatangolásomat pár perc múlva a tömbházuk előtti, szokványosnak nem mondható szoborparkban folytatom. Az önkormányzati területen engedéllyel lévő nagyobb méretű, a szűkös műhelyéből helyhiány miatt „kipenderített” rozsdás formákat bámulva azon tűnődöm, azok vajon milyen hulladék vasból – szerszámból, lemezből, gépalkatrészből, csapágyból vagy épp dugattyúból – jöttek létre. Ám a lakótelepi környezetben meglepetést keltő, vásárlások miatt időnként cserélődő figuráira bármilyen szemszögből is csodálkozom rá, meg kell állapítanom, hogy fémből is lehet szép és kifejező dolgokat teremteni, azok kellő kreativitással az otthonunk díszeivé válhatnak. 

– Mindig érdekeltek a művészetek, így noha az életemben akadtak vargabetűk, képtelen voltam elszakadni tőlük. Itt születtem Fűzfőn, itt nőttem fel, az első szárnypróbálgatásaimat az asztalos-fafaragó nagyapám műhelyében tettem meg nyolcévesen, fával. Később festettem, magukkal ragadtak a színes palettákban rejlő lehetőségek – más kérdés, hogy ecsettel nem tudtam úgy kreálni, mint ahogy szerettem volna –, a tanulmányaimat mégsem folytathattam művészi vonalon, mivel a szüleim azt akarták, hogy legyen egy rendes szakmám. Utólag azt gondolom, igazuk volt, mert idehaza nehéz megélni ezen a vonalon. Harminc éve elsodort innen az élet, műszaki menedzseri pályára léptem, de a művészhajlam megmaradt bennem, nem fordítottam neki hátat. Közben tanultam ezt-azt festőművészektől, mígnem a kétezres évek közepén ráleltem a vasra, és általa megtaláltam az igazi utamat, amit azóta is a sajátomnak vallok. 

– Akkortájt egy gépjárműjavító szervizben kerestem a kenyeremet vezetőként, majd egyszer csak jött egy hang, ami azt sugallta, hogy mikor a kollégáim hazamennek, suttyomban öltözzek át, vegyem le az ingemet, a nyakkendőmet, majd öltsek munkásruhát, s az ottani szerszámokkal, illetve gépekkel kezdjek el ilyen-olyan fémdarabokon dolgozni, alkotni. Így is lett. Akkor jöttem rá, hogy nekem a sík felület nem elég, a vassal viszont „helyemre kerültem”. Ma is kihívást ad, tetszik, hogy van benne erő, sok verejtékcseppet követel tőlem, mikor vele időzöm – meséli a 49 esztendős P. Kovács Péter immár a garázsukból kialakított műtermében, ahol, miközben hallgatom, fél szemmel vendéglátóm rögtönzött tárlatát, az engem is megérintő alakjait kémlelem. Parányi bemutatótérben, hangulatos környezetben helyezkednek el az alkotások, az üzemanyagtankból „faragott” ponty, a lemezpikkelyes piranha, amik a „hőskorban” abból születtek meg, amiket mások kidobtak. Nevezhetjük ezt egyfajta újrahasznosításnak is, tudniillik az útjai során úgy tekintett az itt-ott heverő fémekre, hogy azokat mivé tudná formálni. Az elején tehát összegyűjtötte a felhasznált és leselejtezett anyagokat, majd azoknak új életet adott. Néha csak kísérletezett, mikor a maradék fémeket összehegesztette. Ma már nem így zajlanak nála az előkészületek, hiszen az anyagok jelentős részét vastelepeken veszi meg – az elmúlt években egekbe szökött árakat ismerve nem olcsón. De mivel szívesen fáradozik velük, és örömét leli bennük, nem hüledezik a blokkokon szereplő számok láttán.

Néhány éve visszatért a családjával Balatonfűzfőre, ám a műhelyét Veszprémben „hagyta”, ahol télen és nyáron, hétköznap és hétvégén is feltűnik. Az ingatlan nagyban hasonlít egy lakatosműhelyre, van ott satupad, hegesztő, sarokcsiszolók, a falakon pedig szerszámok garmadája sorakozik. Ha kedve tartja – és az időjárás megengedi –, a szabad levegőn serénykedik. Olyankor többen megállnak, nézegetik, hogy mivel foglalatoskodik. A művész elárulja: télen többnyire töltekezik, ám azért ilyenkor is bejár alkotni a civil főállása mellett. 

– Szerencsére az esetek zömében nincs gondom az ihlettel, inkább akkor kerülök némi bajba, ha a megrendelő egy bizonyos dolgot kér, és annak megvalósításához csupán egy-két napom van. Persze, nem ez jellemző rám, sokkal inkább az, hogy tele vagyok ötletekkel, és alig várom, hogy nekiláthassak a létrehozásuknak. Csak lekapom őket a képzeletbeli polcomról, és már „duruzsolhatnak” is a gépek. Előzetesen ritkán készítek terveket, leginkább akkor, ha azt a vevő kéri. Olyankor csinálok vázlatokat, de a „szabásminták” jobbára a fejemben vannak. Utóbbi esetekben gyorsabban is megy a munka – árulja el házigazdám, akit boldoggá tesz, ha az anyagoknak új értelmet adhat. 

Mondanivalójának megformálásához egy rideg, kemény anyag áll rendelkezésére, ami idővel meglágyul a kezei alatt. Munkáival az általa átélt emberi érzéseket és pillanatokat mutatja be, amiket bárki megtapasztalhatott az eddigi élete során, legyen szó szerelemről, kalandról, vagy épp szórakozásról. 

– Itt, a helyi gyár árnyékában, a füstölgő kémények tövében gyerekeskedtem. Ahogy az akkori nyüzsgő iparkép, a szagok is belém ivódtak, de közben folyton hívogatott a tiszta és érintetlen természet: a Balaton. Ez a konglomerátum kitörölhetetlen hatást tett rám. Igen, a tóparti élményeket, az egykorvolt érzelmeket gyakran felidézem, azok ugyanis hatással voltak és vannak a munkásságomra. Igazi példaképem azonban sosem volt, ha mégis kellene említenem két szobrászt, a francia Jean-Pierre Augier-t és az angol Henry Moore-t nagyra tartom. Ám más helyi művészektől is tanultam, ők főként a látásmódomat befolyásolták. Néha eljárok szimpóziumokra, ilyenkor kiszakadok a mindennapok körforgásából, és bekerülök egy inspiráló közegbe, ahol tapasztalatcserék részeként elleshetek másoktól finomságokat, de ez fordítva is igaz lehet: valakinek tőlem tetszik meg valami. Ezzel is magyarázható, hogy a szemléletmódom azért időnként erre-arra tolódik. Ma már csak a kültéri munkáim rozsdásak, a többieknél játszom a színekkel, festékkel is próbálok kedélyállapotot kelteni – közli, majd elárulja, hogy az elején bonyolultabb alkotásokkal jelentkezett, ám immáron az vezérli, hogy a gondolatait a lehető legkevesebb gesztus felhasználásával mutassa meg – más művészek aprólékosan kidolgozott műveivel szemben. 

– Nem az a célom, hogy minden művemet értékesítsem, azt szeretném, ha a szobraim olyan emberekhez kerülnének, akik valamiért beléjük szeretnek. Igen, fontos a pénz, de nekem az is számít, hogy hová kerülnek. Ha az ügyfélnek nem tetszik, nem kell megvenni, mi több, előfordult már olyan is, hogy az elkészült szobor láttán én húzogattam a számat. Az olyankor megy a hulladékudvarba. Örülök annak, hogy hazánkban kezd szélesedni az a réteg, akit egyrészt érdekel a művészet, szép tárgyakkal venné körbe magát, az otthonát, másrészt ezt meg is engedheti magának.

A már ezernél is több szobrot készített P. Kovács Péter kiállításokat is tart a munkáiból, e téren idénre tele a naptára, pedig, mint értésemre adja, nem szeretne nagy művész lenni, ehelyett megmaradna annak, aki mindig nyugodtan, boldogan „komponálhat”. Munkáiban két irányzat mindenképpen felfedezhető: az állatfiguráiba a játékosságot, a humort látja bele, amit pedig az emberi kapcsolatok ihlettek, azokba az érzelmeit teszi bele. De vannak groteszk vagy annak tűnő kreációi is. Nem mondja, de azért a beszélgetésünk végére megértem, hogy a fém csak elvétve adja könnyen magát, rendre kihívást jelent vele dolgozni. Olyan ez, mint egy eszmecsere, hovatovább egy valóságos párbaj, meg kell vele küzdeni, hogy az akaratát érvényesíthesse, de közben az anyag személyisége is megmaradjon. A szeretnivaló szobrokat tükrözi az alkotójuk stílusa, a leegyszerűsített vonalak, igaz, azok bármilyen letisztultak is, időnként mintha próbálnának életre kelni. A művész az alkotásaival talán ezért is veszi le a lábáról a kritikusokat, mégsem tartja kizártnak, hogy egyszer visszatér a fához. Nagyapja örömére is.