Aranyrudakkal kikövezett úton – a semmibe?

Vége a háborúnak, a bombázásnak, a sokszor l’art pour l’art öldöklésnek. A lélekben azonban továbbra sem ül el a csatazaj, sőt, még őrjítőbbé, elviselhetetlenebbé, az élettel összeegyeztethetetlenné válik a hirtelen beállt csendben. A közelebbről meg nem nevezett város meg nem nevezett piacán Monoriné is arra eszmél fel, hogy eltűnt a bombarobbanások megszokott, a reggelek szerves részévé szelídült háttérzaja. Isten csendje ez. Az áhítattal teli pillanatot a bádogserbli falán csobogó vizelet szemérmetlen zaja töri meg – még jó, hogy Monori egyáltalán elfordul, miközben a kisdolgát végzi. Metafizikai töprengésnek helye nincs, enni kell, tenni kell, élni kell. Ott, ahová születnünk rendeltetett, úgy, ahogy lehet. A „brillecskének”, aranynak szaga nincs, pláne, ha megjárta már a zabráló katona zubbonyának vagy a gátlástalan orgazdának a zsebét. Mutogatni úgyse lehet, mert a sötétben mindenhonnan ragadozók szeme villog. Van, amelyik sunyin az óvatlan cselekedetet vagy szót várja, a másik pedig vissza nem utasítható üzleti ajánlattal áll elő. Elvégre az ajánlattevő könnyen halálossá váló titok tudója. Farkastörvények uralkodnak.

Akármilyen szörnyű is, mégis valamiféle melegség szövi át ezt a mikrovilágot. Talán, mert emberarcú. Monori szájából ugyan záporoznak a cinikus, nemritkán kegyetlen és trágár dolgok, ám a gesztusai, a testtartása, az egész lénye valami egészen mást sugároz. Igen nehéz és összetett a mindig a saját útját járó – és ekképpen szabad – Monori szerepe, amelyet nagyon kiérlelt magában Kőrösi Csaba. Nem is a klasszikus értelemben vett szerepjátszást látunk itt. Inkább átlényegülést. Hála Palásthy Beának, a mélyen vallásos Monoriné dorgáló, szemrehányó szófüggönyei mögül is felsejlik a férje iránt érzett mély szeretet. Látni, hogy ezt a két embert eltéphetetlen, magasabb szférában összekovácsolt szövetség köti össze.

A piac másik nagy túlélője az egykor híresen ügyes kereskedőként számon tartott Csöpi. Az asszonyság hol elszánt kommunista pártmunkásként, hol a piac felügyelőjeként, hol pedig a megszálló szovjetekkel suskusoló ügyeskedőként jelenik meg. Alaposan meg van áldva matyó hímzésnek finoman szólva sem nevezhető fiacskájával, aki Monorinak dolgozik, letörlesztendő adósságát. A tenyérbemászóan pökhendi, végül piti bűnözőből papucsférjjé váló Gombacsik izgalmas szerepébe jól láthatóan nagy élvezettel merült alá Vaszkó Bence. Csöpi tehát már pusztán a fia miatt is ellenérzéssel tekint Monorira, aki nélkül mégsem tudja elképzelni a hétköznapjait. Ha a Sanyi bácsi eltűnik, talán össze is dől ez az egész, amiben így vagy úgy, de otthonosan érzi magát. Ezt a kettősséget ábrázolni nyilván nem egyszerű, főleg úgy, hogy itt nem férnek bele lírai vallomások. Hogyisne, az a gyengeség jele lenne. Ám Módri Györgyi megoldotta a feladatot. Éspedig bravúrosan.

A kompániából Berci a legszeretethetőbb, aki tűzön-vízen keresztül kiáll gazdájáért, az őt egykor a nyomortól, meg ki tudja, mitől megmentő Monori Sanyi bácsiért. Máté P. Gábor szívbe markoló alakításának köszönhetően biztos, hogy a nézőt még sokáig elkíséri az esendő, a becsületét senkiért-semmiért fel és el nem adó kisember figurája. Sanyi bácsi másik emberéről, Tulipánról Gaál Attila játékának köszönhetően simán elhisszük, hogy egy álnéven, az akasztófa elől bujkáló háborús tömeggyilkos. Utóbbit Skultéti úrtól tudjuk, aki egy üzletkötéskor, mintegy grátiszként Monorinak adja a melákot. Rabszolgának. Tulipán nyilván nem akar megdögleni, ezért úgyis mindent megcsinál. Mellesleg profi aranyműves és ékszerbecsüs. Noha Skultéti tényleg egy velejéig romlott, fekete öves gazember, azért képes váratlanul meglepni a nézőt. Igaz, csak egy pillanatra, de mégis valahogy furcsa fénytörésbe kerül az alakja. Persze, ehhez kell Cservenák Vilmos színművész is.

Sanyi bácsinak Skultétin kívül is van rovott múltú és jelenű üzleti partnere. Nem másról van szó, mint az ostrom alatti csencselőtársról, az orosz katonatiszt Nyikolájról (Szeles József), aki – túlélve Berlin ostromát – évekkel később a moszkvai, nagy befolyású vörös high-society tagjaként kopogtat be Monorihoz. A katonaruhát elegáns tropikál öltönyre cserélte, nyakában fényképezőgép. Akár nyugati turista is lehetne, ha kissé röhejesen nem lógnának a mellén a kitüntetések. Bár a kezében már nincs csőre töltött pisztoly, kedélyessége épp olyan vérfagyasztó, mint egykor.

Sanyi bácsi Imikét a vejétől, Tibortól „vásárolja meg” jó sok aranyért-drágakőért. No, nem azért, mert mindenáron el akarja szedni a kisfiút a lányától, Marikától (Szederjesi Teodóra), hanem, mert az apa, az amúgy választékos modorú Tibor egy sliffentyű. Ez pedig nem sok jót jelent akkor, amikor minden ingoványos, és tombol diftériajárvány. A darab egyik legdrámaibb jelenete, amikor Tibor felkeresi kisfiát. Kádár Szabolcs János ekkor teljesíti ki igazán a szerepét.

Tekintettel arra, hogy a történet nagyjából egy évtizedet fog át, két gyermekszínész (Szimku Ákos és Győry Zsombor) játssza Imike szerepét. Mindketten profi módjára teszik ezt egy nagyon kemény, sok gyomrost bevivő drámában. Jóllehet, mellékszereplőként kevesebbet vannak a színpadon, az összhatás nem lenne olyan, amilyen Keresztes Gábor (Dr. Ridovics), Keller Márton (Tarzan/mentőorvos), Taba Dorottya Lucia (Karola) és persze Hirschl Laura (Buzogány Anci) nélkül.

Funtek Frigyes lendületes rendezésének jóvoltából szinte elrepül a jelentős játékidő. Máris ott vagyunk az utolsó képeknél. Akkor jön Hirschl Laura, ez a dögös dizőz egy tangóval. A szöveg nem az eddigi történéseket összegzi, és azt is érezzük, hogy nem Monoriról szól. „Mi az ár?” – kérdezi Anci provokatívan a nézőtéren ülőktől. Monoriné megrázó zárómonológja közben aztán az arany sárga fénye tölti be a színpadot. Tényleg ez a vágyott-sóvárgott fém – őfelsége, az Anyagiak szimbóluma – az élet, a boldogság záloga? Valóban maga a biztonság? Azok után is meg vagyunk győződve erről, amiket a színpadon láttunk és amiket a Földön mindannyian átéltünk az elmúlt pár évben? Ki-ki válaszolja meg magának a kérdést.