A színpadról merít erőt a hétköznapokhoz Zemán János

Volt bennem félsz a találkozásunk előtt, hiszen mindketten tudtuk, főként a vaksága miatt érdekes számomra, de hozzá igyekezve magamat is győzködtem, mondván, ne elsősorban a vakot lássam benne, hanem az embert. Vele akartam beszélgetni, s csak aztán a kálváriájáról, amit – mint kiderült – ő nem is tragédiaként fog fel. Ki is kérte volna magának, ha pátyolgatni kezdem, mivel az önmeghatározásában a világtalanság hátul szerepel. Eldöntöttem hát, hogy már az elején barátkozom vele, és e téren rögtön előnyökhöz juttatott: mihelyst mellé léptem, már nyújtotta is a kezét. – Ha én vezetek, előbb is ideérünk, de Attila, a zenekarvezetőnk most sem engedte át nekem a volánt – szól tőle a különleges üdvözlégy, amivel egyrészt bizonyítja, hogy sosem veszíti el a jó kedvét, másrészt rögtön oldott hangulatot teremt, a folytatást illetően megkönnyíti a helyzetemet. – Hét hónapra születtem, aztán a szeretteim furcsállni kezdték, hogy a körülöttem zajló dolgokat nem követem figyelemmel. Orvoshoz vittek, s noha utána megműtötték a szemem, az operáció nem sikerült, ezért az életben nincsenek is képi emlékeim. 

Hat évesen felkerültem Budapestre, az óvodát és a szakiskolát ott végeztem, majd bekerültem az intézmény énekkarába. Később furulyázni és zongorázni kezdtem, majd kazetták gyűjtésébe fogtam. Muzikális értelemben mindenevő voltam – és vagyok ma is, minden jöhet, aminek jó a dallama és a szövege. A zene azóta is jelen van az életemben – meséli a 41 éves Janó. Tavaly volt húsz éve, hogy szőnyegszövőként visszatért a szülőhelyére, Ajkára, ahol a Molnár Gábor Műhely Alapítvány ma is gondoskodik az életvezetéséről. Ahogy a többi értelmi, vagy testi fogyatékos társának, neki is rendszeresen adnak munkát, illetve tartanak fejlesztő foglalkozásokat. Ezáltal javítanak az életminőségükön, esélyegyenlőséget biztosítanak számukra, próbálják őket önállóbb életre nevelni, hogy egyedül is boldoguljanak a nagyvilágban. – Hétköznapokon fél nyolctól fél négyig vagyok itt, és többféle munkát vagyok képes elvégezni. Kismegszakítókkal éppúgy foglalatoskodom, mint ablaktörlőlapátokkal, de a szerelések és csomagolások mellett szeretek sorjázni is. Mindegy, hogy mit, a lényeg, hogy csinálhassak valamit – nyomatékosítja, majd elárulja, hogy munka közben mindig valamelyik zenerádiót hallgatja.

Az alapítványban a zeneterápia régóta a rehabilitációjuk része. A tehetséges fiatalokból 2008-ban alakult meg a Hangadók, ők előtte már rendelkeztek némi zenei adottsággal, ezért bevonták őket a közös zenélésbe. Megtalálták nekik a képességeikhez leginkább illő feladatot, s kellő szorgalommal felvértezve belecsaptak a húrokba. Időt és energiát nem sajnálva megtanultak dalokat előadni. Eleinte versfeldolgozásokat és populárisabb nótákat játszottak, aztán mind nagyobb fába vágták a fejszéjüket. Napjainkban vagy száz dalból áll a repertoárjuk, saját hanghordozó és szerzemények mellett évente több tucat fellépésük van – és már kontinensünk több országában is bemutatkoztak. Tizenhárom éve Pallagi Attila terelgeti őket, aki jelenleg több együttesben játszik, ép, nagy tudású zenészekkel, ő az alapítványban csoport- és nemzetközi projektvezető. – Nem irigylem Attilát, mert mi mások vagyunk, mint a többiek, mindegyikünk más-más egyéniség, de hallgatunk rá. Odafigyel ránk, fegyelmet tart közöttünk, egyszerű, emberi módon áll hozzánk, mindenben segít nekünk, tényleg sokat köszönhetünk neki. Ha kell, felszerelést pakol, máskor a sofőrünk, aztán a „karmesterünk”, de készít hangfelvételeket és videóklipeket is. Eleinte egyszerű számokkal álltunk színpadra, de idővel lettek bonyolultabb hangszerelésű nótáink is. Néha nehezen tanultunk meg dalokat, meggyűlt velük a bajunk, de mert nem kíméltük magunkat, az ötleteinket végül siker koronázta. Szerintem mindnyájunk nevében mondhatom: boldogok vagyunk, ha zenélünk, a Hangadók sok örömet hoz az életünkbe. A dallamok hatására feloldódunk – jegyzi meg az együttesnek hajdanán nevet adott, énekesként is bizonyító Janó, jelezvén, hogy a zenélés mára az életcéljuk is. A csapatban mellette a szintetizátoros Kemenczky Laci és a csörgő szekció tagja, Imre Csabi a legrégebbi bútordarab, ők maradtak meg hírmondónak az eredeti felállásból. Mint megtudom, a hőskorban is örömzenélés jellemezte őket, akkortájt üvegekbe és dobozokba tett rizs- és kavicsszemeket szólaltattak meg. Azóta szórakoztatnak, mind gyakrabban mutatják meg a bennük rejlő értékeket. És mindezt szívvel-lélekkel csinálják. A repertoárjukban hazai és külföldi slágerek szerepelnek. Koncertjeik a társadalmi integrációt is szolgálják, azonban a színpadon nem a fogyatékosságukon van a hangsúly.

– Jó érzés bandatagnak lenni, engem ráadásul kikapcsol a zenélés, a dob mögött azt csinálhatok, amit szeretek. A bulikon kizárólag a tapsból hallom ki, hogy mekkora a tömeg előttünk. Gyakran szórakozom azzal, hogy belekiáltom a mikrofonba, hogy nem látom a kezeket, de aki nem ismer, az nem érti a poént. Felemelő hallani az emberek megnyilvánulásait, olyankor elfeledem, hogy mennyi idő megy el a daltanulásokkal, a próbákkal, hogy a dobolás mellett mennyire figyelnem kell a ritmusra, a szövegre. Ám más tekintetben is bírni kell a strapát. Az év végi nagykoncertünkkel ünnepeltük fennállásunk 15. évfordulóját, több mint négy órán keresztül zenéltünk, s ott úgy felpörögtem, hogy éjszaka alig bírtam elaludni. Télen kicsit nyugisabbak a napjaink, kevesebb a fellépés, van idő új dalokat megtanulni. Most például Ákostól az Indiántánc, az Omegától a Babylon és a Quimbytől az Ajjajjaj van soron. Tudjuk, hogy mi áll jól nekünk, és mi nem – húzza alá. Később értésemre adja, hogy a zenélés révén megváltozik az életük, ha valamiért rossz a kedvük, elég néhány hangot előcsalogatniuk a hangszereikből, és máris jobban érzik magukat. Olyan egyszerűen nem létezik, hogy nincs kedvük zenélni, az felszabadítja őket az átlagosnál nehezebb mindennapjaikból. – Na, jó, mikor nyáron 40 fokos hőségben „nyomjuk” és folyik rólam a víz, akkor azért várom, hogy vége legyen a műsornak – vallja be mosolyogva, miközben megállapítja, hogy idén is sok koncertjük lesz, lévén, hogy kezd megtelni a naptáruk. – Így járnak azok, akik mindenütt sikert aratnak, s mára rajongótáborral rendelkeznek – vetem közbe.

Főhősünk egy ideje tudatosan is képezi magát: zeneiskolába jár, Vörös Jánosné Klári nénivel hetente van zongoraórájuk, de otthon is szívesen gyakorol. – Ennek a szomszédok nem mindig örülnek, ha valaki éjszakai műszakba megy, akkor nem „dörömbölök” – mondja, majd az okos telefonját is megmutatja, amit az egyik bulijuk bevételéből vásároltak meg. A készülékkel léphetett egyet az önállóbb élet felé, azt egy szoftver segítségével kezeli, ami mondja, hogy éppen mire kattintott, de felolvassa az üzeneteit is. Aztán az addig derűs légkör hirtelen elillan, mikor afelől érdeklődöm, miszerint rossz egyedül, úgy, miként tud egyáltalán boldogulni? – Az édesapámat 2002-ben, míg az édesanyámat hét évre rá vesztettem el, az életem akkor új szakaszba lépett. Először pokoli nehéz volt, de mára megszoktam, persze, egy társ jó lenne, de nem panaszkodom, mert mikor zenélek, úgy érzem magam, mint a társadalom teljes értékű, egyenrangú tagja. Ilyenkor az arcomra van írva a boldogság, megszólalnom sem kell. Nekem legalább ilyen fontos, ha elmehetek a zalai rokonokhoz, itt „feltesznek” a buszra, ott pedig „levesznek”. Reggelente olyan jó beleszippantani a falusi levegőbe – és orrával imitálja is a mozdulatot, aztán eszébe jut valami. – Vannak kazettáim, amikre akkor mondtam fel ilyen-olyan monológokat, mikor a szüleimmel kirándulni jártunk. Ha kedvem támad, belehallgatok a szalagokba – de elharapja a mondat végét, mintha elszomorodna, aztán lelkemre köti: – azt feltétlenül írd meg, hogy pár éve vezethettem egy raliautót, a pilóta persze ott volt az anyósülésen, segített, s megesett, hogy száz felett repesztettünk. Óriási élmény volt, azért is, mert gyermekként mindig azt hajtogattam, hogy ha látnék, akkor autóbusz-, mozdonyvezető, vagy kamionos lennék.

Janó már nem kerget elérhetetlen álmokat, neki az is elég, ha felmehet a színpadra, leülhet a dobokhoz és csapatával örömet szerezhet másoknak. Ezekből a pillanatokból merít erőt a hétköznapi nehézségek leküzdéséhez. Nem is akarja abbahagyni a zenélést. Legyőzte a mérhetetlen kínt és nem kevés erőfeszítés, türelem, kitartás és akaraterő árán ott van a színpadon: dobol és énekel. Pályafutása példaként állítható, mármint hogy, így is lehet élni – boldogan, életigenlőn. A beszélgetés végére azt veszem észre, hogy már nem a vakot látom benne, hanem egy tiszta lelkű embert. Ha szülei láthatnák, büszkék lennének rá.