Két karácsony emléke

V. F. jövőre lesz 83 éves. Ő az, aki rendületlenül háborog életünk ellentmondásain, visszásságain; nem öregkori elégedetlenséggel teszi ezt, hanem olyan dolgokat, jelenségeket kritizál, amiken többségünk közömbösen átsiklik. Idén szenteste előtt két nappal vacsorázni hívott balatonfüredi nyaralójukba. Először nemet mondtam, ám V. F. erősködött, nem áraszt el morgolódásaival, karácsonyi emlékeit idézi fel. December 22-én este tíz órára érkeztem a nyaralójukhoz tapasztott faházba, melyet kerek, fatüzelésű kályha fűtött. Egy lábasban zsíron füstöltsonkát, karikára szelt krumplit sütött, és lapos bádogtányéron tálalta iszonyúan csípős savanyúpaprikával. Hallgatagon tűrtem szélsőségességének újabb megnyilvánulását. V. F. aztán mesélni kezdett. Alsó tagozatos diákként az egyik téli szünidőt a nagyszüleinél, falun töltötte. Nagyapja nem volt otthon, mivel csaknem fegyveres összetűzésbe keveredett a helyi notabilitásokkal, Pesten, egy gyárban várta ki a hullámok elcsitulását. 24-én délután a mamájával felmentek a vendégeknek szánt borért a hegyre. Mire visszaindultak volna, a hó belepte a szőlőhegyet. Féltek elindulni a kanyargós dűlőúton. Befűtöttek a présház szobájába, és sült sonkát, krumplit vacsoráztak. Éjfélkor arra figyeltek fel, hogy a présház ajtaja előtt, a hóesésben hegedűn felcsendültek a legszebb karácsonyi dalok. A nagyapja – remekül játszott a hangszeren – hazakeveredett az ünnepekre. „Életem egyik legszebb karácsonya volt.” V. F. könnyezett, most láttam először meghatódni.

A másik történet a Bakonyban játszódott. Szerelmi csalódás érte, ezért – már diplomás mérnökként – egy hirdetést olvasva, elvállalta egy fatelep őrzését december 20-tól január 10-ig. Hősugárzós lakókocsiban helyezték el, konzerveken élt. A telepet erős fényű lámpák világították meg. Az első éjszakát ébren töltötte. Bejárta a környéket. Ekkor vette észre a farakások között somfordáló, szürkésfekete kutyát. Hívogatta, de az állat minduntalan elmenekült, bujkált a telepen. Napok múlva az éhség szelíddé tette. V. F. Bujkónak nevezte el. A kutya ragaszkodott hozzá. Tavasszal kalandos úton vele együtt kötött ki Svájcban. Ott tudta meg egy vadásztól, hogy télen egy meghunyászkodó farkas szegődött mellé. A régi házuk kertjében temette el. „Holnap a feleségemmel kiutazunk az unokáinkhoz, s persze hogy elmegyek Bujkó sírjához karácsonykor. Hűséges társam volt a bakonyi magányomban.”