A meggyőződés kísérte eddigi útját Lassu Tamásnak

Az idejét sem tudom, mikor találkoztunk legutóbb, van annak másfél évtizede is, de azt már a kézfogásunknál nyomatékosítom, hogy azóta alig változott, mintha az idő vasfoga nem lelne rajta fogást. – Ez egyrészt a géneknek köszönhető, másrészt a hitnek, a mindenkori jó lelkiállapotomnak. Boldog vagyok, nem haragszom senkire, a megbocsátás a lelkiségemből fakad – mondja, miközben az otthonukba invitál. – Ennyi idősen sem hagyom el magam, rendre „belebotlok” valamilyen elfoglaltságba, hol a lányomék építkezésén tűnök fel, hol a barátomnak segítek fát vágni. Emellett rendszeresen járok templomba, sétálok és olvasok, „szakmányban” fejtem a rejtvényeket, nem engedem, hogy az agytekervényeim berozsdásodjanak. Időnként víz alatti tornával mozgatom át a testemet, vagyis kevés az üresjáratom, ám bármelyik program közül az a legédesebb, mikor az unokák körbevesznek – mondja.

Mindjárt az elején világossá válik, hogy a család szent és sérthetetlen számára, örömmel mesél a kenyerét asztalosmesterként keresett édesapjáról, majd az édesanyjáról, aki rá és négy testvérére vigyázott, és akinek az élete példaként szolgált neki. – Egy másfél szobás házban éltünk, de boldogság és szeretet vett körül bennünket. Mindenhová kézen fogva jártunk, mindig volt mit ennünk és tiszta ruhát hordtunk – húzza alá, majd megtudom: az egykori 2-es számú általános iskola után a Thury-gimnáziumban érettségizett le, ahol ministrált is. Itt jó alapokra tett szert, ahogy fogalmaz, megtanult tanulni. Szigorú, de következetes tanárai közül Kecskés András megszerettette vele a nyelvünket, az osztályfőnökük, Szabó Gyula a komolyzenét, az igazgatójuk, Bardócz Endre pedig figyelmeztette őket, hogy az intézményben csak az maradhat, aki teljesít. – Ötvenketten kezdtünk az osztályban és a negyedik év végére 24-en lettünk – ad hangot a hajdani direktor szavainak.

Lassu Tamás az esztergomi főiskolán vegyipari gépész szaktechnikus képesítést szerzett, és amikor csak tehette, ott volt a Bazilika orgonakoncertjein. Az ottani kosárlabdaműhelyüknél már közreműködött intézőként, aztán visszatért Palotára, s pályakezdőként a Peremartoni Vegyipari Vállalatnál helyezkedett el. Közben Pécsett, levelező szakon mérnökként is lediplomázott. Itt a beszélgetésünk fordulatot vesz, a sport kerül előtérbe, majd kiderül, miért eveztünk más vizekre. – Mindig imádtam sportolni, fiatalon a Várpalotai Bányász SK több szakosztályában is megfordultam, fociztam, kézilabdáztam, atletizáltam és súlyt emeltem. Dorogon is kézilabdáztam, míg Esztergom kertvárosában folyton rúgtuk a bőrt – árulja el. Selmeczki András, a VBSK kézilabda szakosztályának vezetője tudta róla, hogy a sport az élete része, ezért felkérte: legyen a Györe Tibor által gardírozott ifjúsági kézilabdakör háttérmunkatársa. Remek csapatuk volt számos tehetséggel, háromszor is bejutottak az országos korosztályi bajnokság döntőjébe. A klubedzőik akkortájt a helyi MÜM-ben, a mai Faller szakképzőben is tanítottak, ahol elindult a vegyipari képzés. Elhívták tanítani, és ő igent mondott. – Tizennégy évet álltam a katedrán, közben mérnöktanár lettem, majd a Thuryban is oktattam. Hogy milyen volt?! Ehhez legyen elég annyi, hogy sokan még ma is tanár úrként köszöntenek az utcán. Jól döntöttem, hogy belevágtam a pedagógusi pályába, az elején még egyedül voltam, család nélkül, így nem volt hátulütője annak, hogy rengeteget dolgoztam: délelőtt tanítottam, délután a kollégiumban korrepetáltam, este pedig a szakmunkásképzőben vártak rám. Mivel jó kapcsolatteremtő képességgel bírtam, rendre siker koronázta a fáradozásaimat, a nem túl eminens diákok is megértették, hogy a gépekben milyen folyamatok játszódnak le. Addig képtelen voltam ugyanis megnyugodni, amíg ki nem „préseltem” belőlük valamiféle tudást. Nem rájuk, értük haragudtam – idézi fel akkori szállóigéjét.

A képzeletbeli históriáskönyvét lapozgatva fény derül arra, hogy 1987-ben elhívták a fővárosi székhelyű, acélárukkal foglalkozó Integrál Gt.-hez, ahol a szakmájához kapcsolódóan üzletkötő lett. A családja miatt döntött így, mert bár az új „állomáshelyén” sem unatkozott, de a magasabb illetmény jól jött nekik. Tudniillik addigra megnősült, Zsuzsa asszonnyal 1981-ben kötöttek házasságot, és a frigyükből megszületett az immáron ügyvédként praktizáló Veronika (41 éves), Zsuzsanna (40) és a vállalkozó Tamás (37). Az agrármérnök Anna 1991-ben látta meg a napvilágot. Mindnyájan diplomát szereztek, Zsuzsa pedig nemrég éppen az édesanyjától vette át a helyi evangélikus óvoda vezetését. A családfő előtte pincérkedett is a tanítás mellett, a Balaton-parton és a palotai Sport étteremben, hogy szerettei semmiben sem szenvedjenek hiányt. Később két „integrálos” kollégájával, Marton Józseffel és Gróz Lászlónéval 1990-ben megalapították a Palotaker Kft.-t. – Mivel üzletkötőként sokat utaztam az országban, komoly kapcsolati tőkével rendelkeztem, ami abban az időben jól kamatozott. Ment az üzlet, a bérelt csarnokunkban szépen fejlődtünk, idővel már raktároztunk is, az acéláruk mellett más termékekkel is elkezdtünk foglalkozni. Később telket vásároltunk, majd üzletet és csarnokot építettünk. A 2008-as világválság minket is megviselt, de fennmaradtunk, igaz, utána már „izzadtságszagú” volt a munkánk, ráadásul akadtak behajthatatlan kintlevőségeink. Hét éve azért sikerült olyan stádiumba hoznunk a céget, hogy eladhassuk. Tavaly onnan mentem végleg nyugdíjba – közli kávéját kevergetve.

Közben eszembe jut, hogy valamit még csak kutyafuttában érintettünk, azt, aminek révén ismerjük egymást: a sportot. Arról már szót ejtettünk, hogy a VBSK ifjúsági gárdájánál lett intéző, aztán a felnőtteknél is. Kérdezni sem kell, csak úgy sorolja az egyesület eredményeit, legjobbjait, az ökölvívóktól a kerékpározókon át a reflektorfényben lévő labdarúgókig és kézilabdázókig. Felidézi, hogy a focisták az NB I/B-ben voltak harmadikak is, a Videoton ellen 12 ezer néző előtt játszottak, és a mérkőzéseik ünnepnapnak számítottak. A kézilabdázók tizenkét évig, 1994-ig szerepeltek az élvonalban, a hajdani ifjúsági gárdájukból sokan lettek első ligás spílerek, közülük mindenkit kedvelt, Kelemen Józsefet éppúgy, mint Haszonics Jánost és Horváth Jánost, viszont a legtehetségesebbnek Bakacs Ferencet tartotta, nála ügyesebb játékossal nemigen találkozott. A kispadon pedig olyan kiváló szakemberek ültek, mint Poór Gyula, Kaló Sándor vagy Kiss Szilárd. Hazánk legjobb együtteseivel is versenyre keltek, a szomszédvári rangadókon többször is megtréfálták a veszprémieket. – Kétszer voltunk az NB I-ben negyedikek, ám a bánya mind nehezebb helyzetbe került, nem tudta a klubot tovább finanszírozni, az önkormányzat pedig nem szavazta meg az élvonalbeli indulásunkhoz szükséges összeget, így a megyei bajnokságban találtuk magunkat. Mindenki romokban hevert, mégis együtt maradtunk és hamarosan visszatértünk a másodosztályba, noha egyik napról a másikra éltünk, úgy kalapoztuk össze a működéshez szükséges pénzeket. Egy ideig az egylet kézilabdáért felelős elnökhelyetteseként tevékenykedtem, aztán nyolc évig elnök is voltam – meséli, majd értésemre adja, hogy több sportköri tisztségviselővel együtt ő sem vette fel az önkormányzati tiszteletdíját, hogy azzal is segítse a klubot. Merthogy Lassu Tamás 1998 és 2010 között önkormányzati képviselő is volt. – A testületben dolgozott barátaim 1994-ben delegáltak a beruházási bizottságba mint külső szakértő, ott kerültem közelebb a politikához. A főiskolai éveket leszámítva mindig Várpalotán éltem, kötelességem volt hát segíteni a városomnak. Később voltam a gazdasági bizottság elnöke és az oktatási grémium tagja. Persze ekkor is kevés időm maradt a családra, a páromra ismét nagy teher hárult – vallja be, majd arra a kérdésre, hogy mi volt képviselőként a legszebb eredménye, „csípőből” válaszol: – Az előbb 2-es számú, majd Zrínyi iskolát 2003-ban a bezárás réme fenyegette, akkor egy szülői értekezleten – több mint kétszáz ember előtt – ígéretet tettem, hogy megakadályozom ezt. Azután vagy fél tucatszor tárgyaltam Márfi Gyula akkori veszprémi érsekkel, aminek eredményeként az intézményt átadtuk az egyháznak, ami így megmenekült. Elismerem, abban, hogy az ügy helyes kerékvágásba került, számított a hitem is, amit sosem tagadtam – hozza fel sokadszor vallásos énjét.

A hit gyerekkorától része az életének. Miközben hallgatom, elhiszem neki, hogy a hit nem olyasmi, amit magunk varázsolunk elő, s nem is afféle, amivel együtt születünk. Azt az Istentől kapta ajándékba, amiért régen és ma is keresi őt. Mint a legtöbb embernek, nekem is homályos, kusza elképzeléseim vannak Istenről, hiányzik belőlünk az, ami a katolikus Lassu Tamásban megvan. A meggyőződés kísérte az eddigi útját férjként, édesapaként, nagyszülőként, tanárként, cégtulajdonosként és sportvezetőként, és bízik benne, hogy amit a jövőben remél, az megtörténik majd.