Bőrtömlőkben tartották a borokat

A költő, irodalmár beszélt arról, hogy a Tapolcai-medencében és a mai Dunántúlon, a hajdani Pannóniában az első szőlőfaj mintegy 25–30 millió évvel ezelőtt jelent meg. 

– Vagy nyolcezer esztendeje ismerték a Balaton körüli népek a kapát, a környék régészeti leletei is arról vallanak, hogy errefelé nemcsak jó harcos, hanem jó földművelő kelták is éltek a korai vaskorban. Utánuk a szőlőt, vagyis a szőlőkultúrát, akár a barackot, fügét és mandulát, a rómaiak honosították meg vidékünkön. A késői császárkorból szőlőtelepítésekről vannak adataink, a bortermelés jelentősége a kereszténység elterjedésével tovább nőtt. Kővágóörsön római szarkofágot találtak, amelynek fedelén faragott pávák láthatók, csőrükben szőlővel. Sarló alakú metszőkéseket is ástak ki ebből a korból. A hagyomány Probus római császár nevéhez fűzi a pannóniai szőlőkultúra megteremtését – mondta az előadó. 

Szólt arról is, hogy Liber atyának, a szőlő és bor istenének oltárokat emeltek a Dunántúlon, Feyér Piroska az egyik baranyai szentély fölirata alapján még a szőlőfajtákat is meg tudta nevezni. 

– A rómaiak korát követő évszázadokban tovább kapaszkodnak a szőlőtükék a vidékünkön, Attila király asztalára bőven került az itteni hegyek levéből a kupákba. A gótok, a gepidák, a longobárdok és az avarok küzdelmeinek idejéből alig maradtak fönn a szőlőművelés tárgyi emlékei, de jelképnél is több, hogy a VIII. századból őriz szőlőmagot a Balaton Múzeum. A honfoglalás előtt eleink valószínűleg nem csupán az erjesztett kancatejből loccsintottak ki földanya tiszteletére, mivel a szőlőt már Ázsiában is ismerték, s ekképpen nem volt számukra ismeretlen e gyümölcs s az ezen a tájon belőle készülő lé. Már a meotiszi láp környékén egy-egy fogadás alkalmával vérüket csepegtették a borospoharakba: a barátságot így szentelték meg. A görög nyelvű veszprémvölgyi alapítólevél 1018-ban két vincellért említ. Egyiknek a neve is ránk maradt: Melegdinek hívták. Ők ketten voltak az úgynevezett ampelurgoszok, azaz szőlősök. A XIII. századtól a XIV. századig tart szőlőtermesztésünk első virágkora. A mi Zala vármegyénkben, a Balaton északi partján dagadoztak a fürtök a tőkéken, s a pincék sem voltak sokáig börtönök az új borok számára. A Dunántúl lankáin mindenütt szőlőtőkék sorakoznak, akárha egy legyőzhetetlen zöld sereg. Még a török sem tudta kivágattatni a tükéket, pedig a vallásuk tiltotta az alkoholizálást. Ebbe a térbe és időbe született bele Gyulaffy László. A történelmi Zala és Veszprém megye várai, szőlői között sok vitéz szerzett hírnevet. Gyulaffy kortársa és barátja volt Thury György palotai kapitány, aki 1571-ig vitézkedett szűkebb pátriánkban Palotától Kanizsáig. Tudták-e, hogy éppen a XVI. századig, Gyulaffy kapitány koráig még Magyarországon is bőrtömlőkben tartották a borokat? – tette fel a kérdést Németh István Péter, és beszélt arról is, hogy az 1550-es években sikerült visszaverni a török támadásokat a környéken. Sümegtől Csobáncon és Hegyesden át Tihanyig nem tudták kitűzni a félholdas lobogókat ellenségeink. Azonban Hegyesd várát őrizetlenül hagyták 1561 tavaszán, és azt Pajazit vajda azonmód el is foglalta. A gondatlan és vitézietlen cselekedetre természetesen nem mentség, hogy részegen követték el.