Emlékkiállítás Szent Gellért remeteségének ezredik évfordulójára

Szent Gellért püspök, bencés szerzetes, királyi tanító, vértanú és az egyik legismertebb magyar szent. Velencei származású zarándokként a Szentföldre vezető útja során jutott el a Magyar Királyság területére. Hittérítőként és Szent Imre tanítójaként fontos szerepet töltött be a királyi udvarban. Az itt eltöltött évek után 1023 körül Gellért a bakonybéli bencés monostorba költözött és hét éves önkéntes elvonulását a lelki és szellemi fejlődés jellemezte. Ezt követően 1030 körül a Csanádi Egyházmegye püspöke lett, 1046-ban vértanúként halt meg. Szent Gellért alakjának és szellemiségének megidézésére remetesége ezredik évfordulója kapcsán a Petőfi Kulturális Ügynökség és a bakonybéli Szent Mauríciusz Monostor közös pályázatot írt ki. 

A felhívás a következő gondolatok mentén várta a beérkező kortárs műalkotásokat: „A pandémia tapasztalatai csak még jobban felerősítették a jelen kor egyik nagy kihívását, az atomizálódó, individualizálódó társadalom magánytól való szenvedését. A félelemmel, szorongással teli egyedüllét, elhagyatottság sok kortársunk tapasztalata. Ugyanakkor minden korban voltak és vannak emberek – szentek és művészek egyaránt –, akik tudatosan keresik a transzcendenssel megosztott magányt, mert lehetőséget látnak benne az emberi lét mélyebb dimenzióinak felfedezésére. Az idén, épp ezer évvel ezelőtt a királyi udvarból bakonybéli remeteségébe visszahúzódó Szent Gellértről feljegyzett legenda szerint a szerzetes magányában, melyben íróként alkotott, előbb egy szarvasborjú, később pedig egy farkas lett a lakótársa, akik egymással és Gellérttel is békességben éltek. A két állat a középkori irodalom szimbólumai; míg előbbi a mély vágyaknak, utóbbi az indulatnak, az agressziónak a szimbolikus megjelenítője. A Bakonybélben remetéskedő Gellért egy, a magány adta marginális létet tudatosan választó és elfogadó ember ikonja, aki vágyai és indulatai integrálásával jutott el a belső harmóniához. A marginalitás felvállalása a tudatos önkorlátozás és a pozitív lelkülettel belakott kereső, művészi magány az egyre égetőbb klímaválság összefüggésében is előre vezető, járható utat kínál az emberiség számára. Sőt, a remeteség életformája a képzőművészeti alkotótevékenységgel is sok szempontból rokon, hiszen a megismételhetetlen műalkotások is ihletett állapotban, a csend termékenységében, a külvilág befolyásaitól elzárva születnek meg.” 

A Békét teremtő magány című kiírásra beérkező csaknem kétszáz pályamű közül a szakmai zsűri azt a harmincöt alkotást választotta ki a kiállításra, melyek érzékletesen tükrözik az elmélyült gondolkodást, a meditatív tudatállapot csendességét, az alkotói magány teremtő közegét. Ezek a tulajdonságok gyakran az elvonatkoztatott, absztrakt kompozíciókban érvényesültek leginkább. Műfaji változatosság is jellemzi a bemutatott anyagot, így festmények mellett több installáció, szobor és fotóművészeti eljárásokkal készült műtárgyak is helyet kaptak. A kiállító művészek: Alexander Budac, Balanyi Károly, Balanyi Zoltán, Becskei Andor, Bódi Kati, Buchholz Zoltán, Cifra Anett, Csíkszentmihályi Réka, Csorba Simon István, Fábián László, Felházi Ágnes, Felsmann Tamás, Gábor Enikő, Gesztelyi Nagy Zsuzsa, Horváth Lóczi Judit, Kárpáti Zsuzsanna, Körösi Viktória, Kovács Hanna, Kovács László PuTu, Krizbai Sándor, Kronavetter Zsófia és Alkér Katalin Mária, Lentovits Laura, Liszi Renáta, Máder Indira, Makkai-Kovács Beatrix, Mayer Éva, Oberfrank Luca, Oláh Gergely Máté, Rainer Péter, Szabó Henrietta, Szerényi Gábor, Tóth Lea, Váli Dezső, Votin Dóra, Zoltai Bea.