Az Egry József Emlékmúzeumban láthatók a születésnapos Somogyi Győző festményei

A nyári hónapokban egymást érik a művészeti programok, júliusban két kiállítása is nyílt a Balatonnál. Ilyenkor töltekezik a hűvösebb napokra? 

– Itt, Salföldön élesen kettéválik az esztendő, ezt nem mi akartuk így, de elfogadjuk, alkalmazkodtunk hozzá, most már szinte szeretjük is. Nyáron nagy a jövés-menés, a badacsonytomaji Egry József Emlékmúzeumban látható kiállításomon a képek zömét a családi portrésorozat adja. A balatongyöröki galéria viszont grafikákat kért tőlem, a fekete-fehér rajzok nagyobb része a Covid alatt és az azóta készült 1848-as sorozat darabja. Most elsősorban ez foglalkoztat, de azért korai grafikáimat is előszedtem. 

Szembetűnő a két korszak közötti különbség?

– Más a látásmód. Korai képeimen a nagyívű fekete és fehér foltok pici, aprólékosan kidolgozott részletekkel váltakoznak. Ma már ezek a nagyméretű képek nem vonzanak. Egyre inkább a finom részletek felé fordultam. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc témája az 1970-es évek óta elkísér, ám azóta számos emlékiratot, egykorú forrást elolvastam, és az a leegyszerűsített kép, amely szerint Petőfi kiáll, elszavalja a Talpra magyart, majd utána győzünk, egyre árnyaltabban rajzolódik ki előttem. A szabadságharc képsorozatát ettől még dicshimnusznak szánom, mert amikor a környező népek ránk támadtak, a magyarság állta a sarat. A puszta létéért küzdött, s amit közben szervezetileg, katonailag felépített, az maga a csoda. Ennek felismerése persze nem csökkenti azt a rengeteg áldozatot, tragédiát, amit a Kárpát-medence népei elszenvedtek. Ezt próbálom ábrázolni, ebben vagyok benne éppen, s ha olvasom a közkatonák frontról írott emlékezéseit, olyan az nekem, mintha dokumentumfilmet néznék: rengeteg kép tolul a fejembe, már csak meg kell rajzolni.

De hogyan?

– A stílus a korai dagerrotípiák ihletése, amely szinte rajzoltatja magát. Ne feledjük, hogy a 19. század a nemzeti modernizáció kora: gőzhajók járnak a Dunán és gőzmozdonyok a síneken, képrögzítő eljárással pedig meg is örökítik a személyeket és helyszíneket. Felidézni, a képzelet erejével bemozdítani és újra átélni az egykori eseményeket csodálatos érzés. A dagerrotípiák különben a székely hősökről festett portréimra is hatottak, ennek magyarázata azonban az expozícióban keresendő: húszig is elszámolt a korabeli fotográfus, és azalatt a modell nem mozdulhatott. Húsz másodperc alatt kiütközik a jellem az arcon – ilyen hosszan nem lehet tettetni. Ma csak annyit mondunk, csíz, és már kész is a kép, de hiába is keresnénk rajta az elődök méltóságteljes arckifejezését. Én viszont éppen ezt próbálom a grafikákban és a portréfestészetben érvényre juttatni. 

A Magyar hősök arcképcsarnokának párjaként született meg a székely portrésorozat?

– Erdélyben robbanásszerűen terjed a huszárság. Ennek a játékon túli jelentősége az, hogy ünnepségeiken székely huszárok állnak díszőrséget anélkül, hogy nemzetiségi konfliktus okozói lennének. Ez önérzetet és tartást ad az ottani magyarságnak. Nekik száz éve nem tanítják a saját történelmüket, pedig micsoda hősi múltjuk, micsoda történelmük van! Tavaly tavasszal, a Magyar hősök arcképcsarnoka című kiállításom sepsiszentgyörgyi megnyitóján megkértek a helybeli huszárok, hogy fessem meg a székely hősök panteonját is. Mivel részem volt az első székely huszárcsapat megalapításában, és emiatt aztán tiszteletbeli székely vagyok, elvállaltam. Ötven képpel el is készültem mostanra. 

Mi alapján válogatott a székely hősök közül?

– A megrendelő Székely Nemzeti Múzeumtól kaptam neveket, aztán a listát kiegészítettem. Elsősorban nem is katonákat, hanem nagy szellemeket – tudósokat, művészeket, feltalálókat – festettem, hiszen ott, ahol a magyarság be van kerítve, és küzd a megmaradásáért, egy múzeumigazgató vagy iskolaigazgató legalább akkora hős, mint egy huszár. Körösi Csoma Sándor, Puskás Tivadar vagy Orbán Balázs élete kész regény, de a festő a látvánnyal: karakteres, jó arcokkal, bajuszok, szakállak, hajfonatok, pitykegombok gondos kidolgozásával érzékelteti az ábrázolt személy nagyságát.

Nézőként mondom: ez a részletgazdag kidolgozásmód, amely végigkíséri az életművét, előhívja a személyes élményeket, emlékeket. Összeállnak ezek történetté?

– Van, hogy a kép elmeséli önmagát, de ezt én nem tervezhetem meg, mert ha a festő elkezd történetekben gondolkozni, és nem a kezére meg az ihletre hallgat, akkor abból túlmagyarázás lesz. Nagyon sok képet megsemmisítettem már amiatt, mert túlburjánzott benne a szándék. Ezért inkább a részletekből indulok ki, sokszor úgy, hogy nem is tudom, mi lesz a végeredmény. Valami apróság megragad, belefeledkezem, és akkor az kibomlik, egyik szépség vonzza a másikat. Ebből áll az én művészetem. Persze rengeteg terv gomolyog a fejemben, de hogy mi az, ami végül megvalósul, és mi marad örökre ábránd, azt nem én döntöm el. Hajnalonta lemegyek a műterembe, fogalmam sincs, mit fogok csinálni, de meglátok egy bogarat a falon vagy az újságban egy fotót, attól beindul a képzeletem, és elkezdek rajzolni.

Most épp milyen tervek gomolyognak a fejében, mi következik az 1848-as sorozata után?

­– Milyen terveim vannak? Élni szeretnék, márpedig az azzal jár, hogy festek, rajzolok.