Költő az olvasók térfelén

Az 1996-os első, Üdvözlet a vándornak című kötet óta a mostani a 28. Kaiser életművében. A tabló változatos: versek, novellák, esszék, tanulmányok, interjúk és librettók. Művei idegen nyelveken is olvashatóak. Az egykori veszprémi színházi dramaturg új művét kvalitásos irodalmárok jegyzik: a borítószöveget író, székesfehérvári Bakonyi István és Madarász Imre, a debreceni egyetem tanára, az olasz irodalom egyik legjobb ismerője, népszerűsítője. Bakonyi alábbi sorai felvillantják Az én térfelem alkímiáját: „Kaiser László versei szépen simulnak bele a magyar líra hagyományosnak nevezhető vonalába. Megőrzik a nyelv ősi szépségét, megújítják a dalformát.” A két éve elhunyt Dinnyés József költő és dalszerző ráérzett a „dallamversekre”, és két CD-t adott ki Kaiser verseiből: Perlekedő ének (2016), Szólt egy hang (2019). 

A költő racionálisan döntött, nem osztotta ciklusokra a 70 költeményt. A szakaszok elmaradása lehetővé teszi számunkra (köteteinek jelentős olvasótábora van), hogy egyvégtében alámerülhessünk a bő negyedszázadot átívelő költői világképben; nem akasztanak meg bennünket időhöz kötött pillérek, a versek ösztönösen egybeolvadnak, s mint a párás hajnalokat felváltó napfényes reggelek, úgy tűnnek át elmélkedésre késztető kompozíciókká. Filozófiájának primordiális, tehát alapvető, ősi elve az erkölcs iránti igény, melybe befészkelte magát egyfajta szemérmes remény. Illyés Gyula írta egy helyütt: „A legnagyobb bátorság a remény.” Korunkban aktuális ez az axióma. Kaiser verseiben a borúlátás (kétkedés, lemondás, irónia) oldalán ugrásra készen ott lapul a bizodalom. Körülírt, tömörített vágyainak stabil alapja a felesége („Vonz a mélység, s ha nem vagy, / semmi lesz a minden: / maradjunk meg egymásnak / gyönyörű bilincsben!”) és a lánya („lányom: örök varázs, / titok, mint csillagásznak / amaz ősrobbanás.”). S persze a pályatársak és a barátok, mint Baranyi Ferenc („külön elvek mentén lépdelünk, / más a vár és várnak ostroma. / S nincs harag: maga a csoda, / nem tudhatom, te hogyan teszed, / én úgy: jobban szeretlek téged, / mint hűséges-hűtlen elveket.”) A költő reménye természetesen egzakt. Mint a bozótharcosok című versében írja: „Reménykedsz / mint a kommandós / a biztos össztűz előtt.” Iróniája hol direktben, hol árnyaltan szólal meg: „Bunkó, bűnöző, bomlott agyú, / velük nem tudok mit kezdeni.”; „Egymás között szép az élet, / ha meg szidnak: birka béget, / s díjakat ha kapunk, adunk: / egymásnak szól dicső szavunk!” (Posztmodernek, tartsunk össze!) Szarkazmusa is kibomlik olykor: „Évtizedek elszárnyaltak, / tombol furcsa szabadság, / balra, jobbra tántorgunk ma: / mennyi, mennyi hazugság.” (Remények és kételyek). 

A költő „térfele” (Madarász Imre determinációja szerint „reneszánsz sokoldalúságú életműve... értékeket őriz és mutat föl egy értékrelativizáló, értékválságos, értékvesztő korban… és silány-múlékony kordivatok ellenében) akár az olvasók „térfele” is lehetne. Azoké, akik a hit és humanizmus pártján állnak. A XXI. című verse invokáció az emberi jövőképért: „Szeretni kéne, / nem undorodni, / szépen szólni kéne, / nem káromkodni, / hajolni kéne: / mások fölé, mellé.” Kaiser nem fordít hátat a reménynek: „Örökifjú, árva kamasz – / szépülnek az öregek, / valami súg, van még időm, / maradok itt, nem megyek.” A címadó költeményt így zárja: „talán szeret, ki hisz nekem, / akárhogy is, már nem változom: / legyen poklom és édenem.”