Nyitott Műtermek Monostorapátiban: A megelégedettség a művészetben egy bűn

A lírai absztrakt festővel Aknai Katalin művészettörténész, a téma kurátora beszélgetett. Amint kiderült, a műteremben látható alkotásokat az elmúlt két évben festette az 1936-ban született művész. Klimó Károly beszélt indulásáról, pályájáról, festészetéről. 

– Egész fiatalon elvarázsolt a körülöttem levő világ sokoldalúsága, szerettem volna azt visszaadni. A lehetőséget erre a képzőművészetben találtam meg. Rászántam magam a cseppet sem könnyű pályára, nagy szerencsém volt, hogy a művészekben gazdag Kaposváron Rippl-Rónai József barátságába fogadott, és látva a képeimet, biztatott, hogy lépjek a pályára. Budapesten a lóvágóhídon dolgoztam egy évig, közben a főiskolára készültem, és amint sikerült a felvételi a képzőművész szakra, elkezdhettem a tanulást. Rákerültem arra az útra, amely a pályán az első lépést jelentette. Bernáth Aurél maga válogatta ki a tanítványait, neki volt a legnagyobb tekintélye és múltja. Nagyon szerencsésnek éreztem magam, hogy bekerültem az osztályába, ahol a mester elítélte a modern korszakot, a véleményét érvényesítette. Aki vitatkozott vele, az repült a főiskoláról. Ki-ki maga kereste az útját, én elmentem Londonba, Párizsba, kultúrsokkot kaptam és próbáltam begyömöszölni a fejembe mindent. Itthon elkezdtem küzdeni, de nekem hat-hét éven át tartott ez, mert úgy éreztem, hogy az érzelmeim mélyéről kell kibányásznom a dolgokat, azokat kell valahogy kifejezni. Sokáig tartott, most sincs vége és halálomig nem is lesz. Az állam vásárolt ugyan képeket akkoriban, de az általa szocialista művészetnek képzelt alkotásokat vette meg, és én elég hamar kiszálltam ebből, két évig gyakoroltam csak. Küzdelmes korszak volt, előfordultak elpusztított munkák, félabsztraktok, de aztán hat-hét év múlva kibontakozott bennem, hogy ki vagyok én, mit is akarok. Belevágtam egy fordulatba, talált tárgyakból készítettem alkotásokat. Éveken át ilyesmit készítettem, nehéz dolog volt, de aktuális. Attól függetlenül nem hagytam abba a táblaképfestészetet, és papírképeket is készítettem. Nem voltak óriási teljesítmények, de elkezdtem járni az egyéni utamat. Igyekeztem kapcsolatba lépni külföldi kollégákkal és megismerni műveiket. Sok kollegiális kapcsolatot építettem ki, elsősorban német, holland és finn nyelvterületen. Ez pedig az európai kultúrába egy horizontot biztosított, elmélyíthettem az európai művészettel kapcsolatos ismereteimet. Érzelmes, sokszor szentimentális személy vagyok, akit érdekel például a pszichológia is. Amikor dolgozni kezdek, érzelmi szövevény van bennem, megpróbálom azt szétszálazni, formába önteni, a felületen valami logika szerint megjeleníteni. Van olyan képem, amelyet három éven át festettem. Milliméterre kiszámoltam, hogy egy-egy folt hol legyen. Az apró részletek jelentik a lényeget. Mert 80 százalékig eljutni nem nagy ügy, de 99-ig nagyon nehéz – vallotta. 

Az alkotó beszélt például a színekről és a kollázsokról is. – Többször elképzeltem, hogy milyen lenne a világ fekete-fehérben. Az egyik legnagyobb ajándék, hogy színeket látunk. Örömérzés önt el bennünket például a természetet látva most, ahogy sárgul. A művészetben ez óriási tényező. A kék szín eleve valamiféle transzcendens vonással rendelkezik, szimbolizálja a végtelent, a kék színű képekben meg lehet találni ezt az élményt. Amikor adott egy darab gyűrt papír és előveszem a festéket, azt összekeverem a tapétaragasztóval, akkor az absztrakt művészetben hihetetlen nagy szerepet kap a véletlen is. A tépkedett, festett, összeragasztózott papírdarabok véletlenszerűen kerülnek egymásra. A kékek nem egyformák, sötétebbek, világosabbak, ritmusuk van. És ha egy másik szín, például egy pici sárga keveredik közéjük, az lehet a kép középpontja. A köré kerülnek a transzcendens kékek, abban a közegben a kis sárga adja meg a kép értelmét. Máskor fogom és belső ösztönből kifolyólag összevissza kenem a képet. Kész sosincs, ez a zsenikre is érvényes. A megelégedettség a művészetben egy bűn. Mindenkinek megvannak a korlátai, a zseniknek is, az Istenhez képest. Nálam úgy jelentkezik a korlát, hogy csinálom és nézem. Lehet, hogy ha átalakítom a képet, a korábbi jobb volt, mint a későbbi fázis, de talán nem. Kontrollálom, küszködök, egy bizonyos ponton azt mondom, nem hiszem, hogy tovább tudok vele jutni.  Akkor még valamiféle elégedettségérzés is elfog, bevallom, szégyenkezve – mondta Klimó Károly.