A Jóisten humora és a nagy dugóhúzó-keresés, valamint a köszönés esztétikája

Október 4.

Ferenc napja. Az állatok világnapja. És Szent Ferenc napja természetesen. A Nap­himnusz és a Virágok írójáé, aki elhagyott pénzt, paripát, fegyvert, hogy visszatérjen a jézusi alapokhoz, és akin megjelent az összes stigma, a lándzsa szúrta sebet is beleértve. Az, hogy ott ülhettem Assisi előtt és nézhettem a kivilágított város fényeit, ajándék és beteljesülés. Egyfajta zarándoklat, egy régi terv megvalósítása. Már amennyiben zarándoklatnak lehet nevezni, ha az ember autóval megy, de ha kimondott sportértéke nincs is az útnak, lelki, szellemi, spirituális értelemben véve zarándoklat ez mégis. A Jóisten kifogyhatatlan humorérzékétől kísérve, mert az első teljes napon busszal megyünk fel a városba, ám a visszafelé jelzett járat nyomtalanul tűnik el, ami nem is olyan nagy baj, így nem vagyunk kötve semmihez, még egy nagy séta következhet a középkorban, végképp kiakasztva ezzel a lépésszámlálót. 

Assisi alighanem az egyik leggyönyörűbb hely, ahol valaha járhattunk. Körülötte, amíg a szem ellát olajfaligetek, mit ligetek, erdők, bennük a csemetéktől az akkora példányokig, amelyek feltételezhetően látták magát Ferencet is, ahogy Klárával és a testvérekkel nekigyürkőzik templomot építeni, rendet alapítani és rendet tenni. Kicsit körülnézve Umbria tartományban az utazónak az a nyilván felületes, de azért nem minden alapot nélkülöző benyomása támad, hogy a környéken három dolog viszi a prímet: az olívaolaj, a szarvas­gomba és a bor. És ha bele­gondolunk, amennyiben akad otthon egy kis liszt, akkor már meg is vagyunk. Viszont induláskor elkövettem egy súlyos hibát, ugyanis elfelejtettem vész esetére becsomagolni egy dugóhúzót is, kihagyva a számításból azt a lehetőséget, hogy ez a fontos tárgy nem feltétlenül szériatartozék a szállások mindegyikén. Ez már az aggkori elmegyengülés csalhatatlan jele, és sikerült azzal tetézni, hogy mindez este háromnegyed nyolcig eszembe sem jutott. De tekintve, hogy Assisiben a lépten-nyomon fellelhető aprócska, ám festői boltok nyolckor zárnak, a helyzet kezdett komollyá válni. Igaz, zárhattak volna korábban is, mert egyikben sem árultak dugóhúzót.

Így jártunk nyolc előtt egy perccel az utolsó lehetőségnél is, ám amikor a tulajdonos, át- érezve a probléma súlyát és egyben felrémlő következményeit, őszinte sajnálatát kifejezve széttárta a karját, megtörtént a csoda, ami persze egy ilyen helyen majdhogynem elvárás. Az egyik vásárló signora megkért, hogy várjam meg az irgalmatlan mennyiségű paradicsomkonzerv kifizetését, mert neki rengeteg dugóhúzója van, és örömmel ad egyet. Így aztán elvitt a saját boltjába, felhúzta a redőnyt, a láthatóan nemrég befejezett felmosást feláldozva átvágott a helyiségen, elővarázsolt egy praktikus példányt a gyűjteményéből, és egy centet sem elfogadva további szép estét kívánt. 

Nos, annyi minden más mellett ezért szeretem szenvedélyesen az olaszokat. Hogy ez nekik természetes. Mint ahogy az is, hogy ha bemegyek egy kávézóba, vagy éppen kijövök és köszönök, nemcsak a pultos kisasszonytól kapom vissza (illetve nem visszakapom, mert az üdvözlet gyakorlásában képtelenség megelőzni őket), hanem a hely teljes közönségétől, egyszerre négyféleképpen. Hogy szia, hogy visz­lát, hogy legyen szép napom és hogy még látjuk egymást. Olyanok, mint egy gyönyörű kórus egy Puccini-operában. Nem csoda, hogy állandóan fel vannak töltve, maguktól és egymásból. 

Október 5.

Nem tudom, tanulható-e ez az élet (nem a dolce vitáról beszélek most, csupán a létezés ezen egyszerű mégis magas fokáról), vagy ide kell hozzá születni, mindenesetre lenyűgöző. Az olaszok annyit esznek, hogy nézni is fárasztó, még magasan fenn jár a Nap, de már az aperitifekkel a kezükben beszélgetnek a teraszokon és szépen megy a bor is, de nem látni sem túlsúlyos embert, sem dülöngélő részeget. Lehet, hogy mindezek sztereotípiák és turistabenyomások, de a látszat néha nem csal. És akkor a szieszta varázslatos intézményéről még nem is ejtettünk szót. Majd legközelebb. 

Folytatása következik.