Elhunyt Kovács József, a Napló korábbi főszerkesztője

Tanárember volt. A szó nemes értelmében. A velünk szemközti házban lakott. A délutáni foci közben gyakran láttam hazamenni a családjával. Akkor még köszöntek egymásnak az emberek. Ő is mindig viszonozta az üdvözlést. Néha még a labdát is visszarúgta a B lépcsőház ajtajából, ha az arra pattant. 
Aztán egyszer csak feltűnt a Riporter kerestetik műsorban. Akkoriban, a hatvanas-hetvenes években televízióban, vetélkedőben vidéki emberként képernyőre kerülni még nagy szó volt, tisztelet járt érte. Így a szomszédok, a környezetében élők is jobban keresték a társaságát, drukkolva neki. Mi, suhancok pedig nagyobbat köszöntünk neki az addig megszokottnál. Pláne, hogy egyre gyakrabban megjelentek a tanár úr írásai a megyei napilap hasábjain, a Naplóban. Merthogy közben a szerkesztőség belső munkatársaként dolgozott tovább. 
Aztán megtörtént a nagy találkozás 1976. szeptember 1-jén. Bemutattak neki „tanoncként”. Persze emlékezett a kölyökre a szomszéd házból. Volt olyan idősebb kolléga, aki azt mondta nekem, ha még egyszer Jó napot!-ot köszönsz, már futhatsz is egy üveg borért a szomszédba. Ő nem ilyen volt! Sok idő eltelt, amíg tegezhettem. Adott az etikettre. A gyakornok figyeljen és tanuljon. Precíz, munkájára sokat adó, fegyelmezett zsurnaliszta volt. Távol állt tőle a hangoskodás, a bohémkodás. Rovatvezetőből olvasószerkesztővé lépett előre. Gyakran dolgoztunk ketten párban a nyomdában az esti szerkesztésben. Az első betűtől az utolsóig mindig elolvasta a kefelevonatot. A nyomtatás előtt újra a főcímeket, képaláírásokat. Nála nem ment ki úgy a lap, hogy nem tudta, mi van benne. 
Megbízhatóság, körültekintés, időnként túlzott aggódás jellemezte munkásságát a mindennapi lapszerkesztésben. És ez csak fokozódott, amikor főszerkesztő-helyettes lett, majd első számú vezetővé választotta a szerkesztőség közössége. Voltak szakmai vitáink, amit nem felsőbbrendűen, hanem korrekten igyekezett kezelni. Érvekkel alátámasztani. Ha valamivel végképp nem értett egyet, akkor a kéziratot a két ujjával kitolta az íróasztala szélére, és annyit mondott: „Apa, ezt most nem tudjuk elfogadni.” 
A jelentős korkülönbség miatt nem voltunk barátok, de jó kollégák talán igen. Tizenhárom évig dolgoztunk együtt, és amikor jeleztem, hogy elmegyek a Naplótól, igyekezett marasztalni. Pár évvel később lapigazgatóként dolgozott, már úgy invitált az újsághoz. Egy újabb visszarúgott labda. Ez már inkább passz volt tőle. Nehezen adta a bizalmát másoknak. A megyei újságíró-társadalom ismert tagja, kiváló szerkesztő volt. Hosszú utat tett meg a pályán. Messziről indult és magasra jutott. Alaposan megdolgozott érte. 
Most a lehető leghosszabb útra indult. Köszönöm, amit tőled tanulhattam, Kovács József, főszerkesztő úr! Isten veled!