Modern kori krónikás fényképezőgéppel

Emlékszel az elsőre? Az első képekre? Arra, amikor megérintett a fényképezés? 

– A legelső képre nem emlékszem, ám az első fotóriporteri képemre igen. Tizenöt éves voltam, és a fotó egy gimnáziumi osztálykiránduláson készült Budapesten. A Hősök terén voltunk, amikor megláttam két helyes lányt, odamentem hozzájuk, és mondtam nekik, hogy lefényképezném őket. Emlékszem, azt is hozzátettem, hogy a Pajtás újságban fog megjelenni a felvétel. Apró füllentés volt. Egy Smena 8-assal készült a fotó. 

Volt fotós a családban? 

– Édesapám, aki tanár volt, nagyon szeretett fényképezni, hétvégente elfoglalta a fürdőszobát, ahol berendezte a labort. Akkoriban ez sok családnál volt így. Mi teljesen kiszorultunk, ám bekerült a nagyítógép, a vegyszerek, a fixír, folyt a víz. Na, jó, félóránként beengedett apu, vagy benn maradhattam, amíg laborált. Valahogy így kezdődött. Aztán az osztálykirándulásokon mindig fotóztam, de hiába kerestem, arról a bizonyos két lányról nincs meg a kép. 

A gimi óta vannak meg a képeid? 

– A gimnáziumi időszaktól már vannak képeim, 1996 óta majdnem minden megvan. Színes és fekete-fehér negatívok. 1998-tól már minden megvan, néhány hónap kivételével, de csak azért, mert volt, hogy más elhagyta a lemezeket, vagy éppen a számítógép ment úgy tönkre, hogy vele együtt elvesztek a képeim is. 

Fontos, hogy iskolában tanuljon meg az ember fotózni? Legyenek mesterek, vagy elég, ha maga okosodik? 

– Amikor én kezdtem, vegyszerek voltak és műtermi fényképezést tanultunk sok más mellett. Fotográfusnak csak érettségi után állhattam. Egyébként Várpalotára jártam művészeti iskolába, az Újhelyi Gábor-féle rajztagozatra, ami nagyszerű alapokat adott. Nem titok, operatőr szerettem volna lenni, de nem vettek fel, úgyhogy elmentem fotográfusnak. Nagyon fontos, hogy iskolában tanuljuk meg ezt a szakmát is. Lehet persze autodidakta módon tanulni, de biztos, hogy többet ad, ha vannak olyan emberek, akiktől lehet tanulni, akikre fel lehet nézni és később jó emlékekkel gondolni rájuk. Koncz Zsuzsára például nagy szeretettel gondolok vissza, tőle nagyon sokat tanultam a színházi fotózásról. 

Nem bántad meg a pályaválasztásodat? 

– Bármilyen meglepő, erről is beszélgettünk a kollégákkal. Arról, hogy miként élünk. Egy veszprémi tanárnő egyszer azt mondta nekem: „Te, Gábor! Neked olyan jó, mindenhol ott vagy.” Ez igaz is, meg nem is. Rengeteget ad a szakma az embernek, de el is vesz. Leginkább a családtól. Amikor fotóriporter voltam, akkor voltak kicsik a gyerekek. Egy-egy zúzósabb hétvégén sok programra elvittem a családot. Dolgoztam, és együtt is voltunk, ők pedig sokat láttak: irodalmi estek, koncert, kiállítások, Sziget, színház, sport. Meg lehet találni talán azt az egyensúlyt, hogy együtt is legyünk, persze nem hétköznap. 

Megfordult a fejedben valaha, hogy elég volt? 

– Nem! Vannak feladatok, amelyeket el kell végezni. Azokról az eseményekről is el kell készíteni a jó képeket, ami nem biztos, hogy kihívás. Ma már nem elvárás, hogy művészkedj, ma dokumentálni kell azt, amit kérnek, de a kíváncsiság a mai napig bennem van, így ott is fotózok, ahol nem kötelező, ugyanakkor érdekel, hogy mi történik. 

Rengeteg fotó van az interneten, a közösségi médiában. Egy telefonnal bárki lehet híres fotós, persze, ha olyan a téma és a helyszín. Ez mennyire rombolja a fotózás nimbuszát? 

– Most olvasok egy könyvet a művészetekről. A fotográfiáról azt állapítják meg benne, hogy élt százhatvan évet… Ennyi volt. Egyszerűen azért, mert napi több milliárd kép kerül fel az internetre. Az analóg fotográfia szinte teljesen megszűnt, nem létezik. Ez az én véleményem is. Egy más időszak kezdődött el. 

Átfutott benned, hogy megörökítenéd az orosz–ukrán háborút? 

– Persze, gondolkodtam rajta, de úgy döntöttem, hogy nem megyek. Sok fotós van kint, és vannak ott sajnos nagyobb bajok is, mint az, hogy egy innen érkező fotóssal bajlódjanak. Ráadásul oroszul és ukránul sem beszélek olyan szinten, mint kellene egy ilyen helyzetben. Nem a képek a legfontosabbak ebben a helyzetben, hanem az, hogy mi történik, milyen őrület tombol ott. 

Facebook? 

– Lassan két éve nem vagyok ott. Éppen azért, mert nem szerettem volna, hogy minden rám zúduljon, ami ott akaratlanul is rám ömlött… Egyébként is csak azért regisztráltam, hogy a számomra kedves művészeti oldalakat és kulturális rendezvényeket figyelemmel kísérjem.  

A technikai fejlődés szerinted segíti a fotózást? 

– Nem biztos, hogy segíti, mert amióta megjelent a digitális fotózás a maga végtelenségével, szemben a film harminchat kockájával, eltűnt a koncentráció. Amikor adott volt a huszonnégy vagy harminchat kocka, akkor nagyon figyeltél, és biztosan volt benne egy-két jó kocka. Talán az előhívással is kevesebb időt vett el az analóg rendszer. Az egyhetes A Tánc Fesztiválját másfél évtizedig háromszáz kockából csináltam meg, aztán az első digis évben nem volt jó képem. De tényleg. A filmnél nagyon kellett koncentrálni, a mostani technika nem erre van kihegyezve. A Tánc Fesztiválja lassan negyedszázados, szeretem fotózni, remélem, lesz a jövőben is. 

A pandémia mit hozott neked a gép mögött? 

– Egy európai uniós megjelenést is, ugyanis Portugáliában kijött egy tízképes sorozatom a pandémiáról. A Veszprémi fák és bokrok című, nemrég megjelent könyv is ebbe az időszakba esett, hiszen a kiadványban látható képeket közel három éven át fotóztam. 

Volt olyan felkérésed, amire nemet mondtál? 

– Volt. Lehet, hogy jó lett volna anyagilag is, de nem vállaltam, mert nem értettem hozzá. A fotográfia is sok területre oszlik, nem érthetek mindenhez. Általában nemet szoktam mondani az esküvői és a gyerekfotózásra is. Egyszerűen azért, mert a családdal szeretnék lenni. Vagy éppen koncerten lenni, netán futni. 

Van, ami kimaradt? Tervezel? 

– Nem nagyon beszéltem erről senkivel, de van egy projektem, remélem, összejön. A Balaton körül kerékpárral, fényképezőgéppel a háton, a nyakban. Fókuszban a bringások és azok, akik bármilyen okból érdekesebbek lehetnek. És persze az, hogy miként illeszkedik mindez a tájba. Érdekes lesz, elég csak az időjárás változásaira gondolni. Ezt év végéig tervezem, azaz több kör lesz. 

Lesz utánpótlás, ha eljön az ideje? 

– Utánpótlás mindig lesz. Sokszor volt, hogy saját zsebből elmentem akár az ország másik végébe egy-egy témát feldolgozni, ilyen volt például a tiszai vagy a dunai árvíz. Merő kíváncsiságból. Azt nem tudom, hogy a napi munka mellett a mai fiatal riporterek többségének van-e ideje, egyáltalán érdeklik-e őket ezek a helyzetek. Azt azért látom, hogy Ukrajnában dolgoznak néhányan, és állíthatom, hogy az kemény munka.