A Metszéspontoktól a magyar Olümposzig

A somogyi születésű, görög–latin szakos kaposvári, gimnáziumi tanár irodalomtörténészként, műfordítóként és költőként is jelen volt a legrangosabb folyóiratokban. Hogyan került kapcsolatba vele? 

– Még a budai, Ménesi úti kollégiumban történt az 1980-as évek közepén. Papp Árpádot barátja, Szijártó István, aki direktorunk volt, hívta meg közénk. Hallgatag, ritkán szóló, szinte aszkéta prófétára emlékeztetett alkata, El Greco festményein láthattunk hasonlóan átszellemült figurákat. Ha szót kapott, szenvedélyesen érvelt, vitatkozott. Azonmód össze is vesztünk valamin, mert azt mondta, hogy mi – huszonévesek – nem ismerhetjük Illyés Gyula Egy mondatát. (Ismertük.) Attól kezdve, úgy érzem, nem tévesztettük szem elől egymást, hiszen barátságát ajánlotta fel. Készülő munkáiba be-betekinthettem, de a rangos vagy a legrangosabb folyóiratok, tudtommal, nem közölték. A Szép versek antológiákban nem szerepelt, viszont a Hét évszázad magyar költőibe (1996) már nyolc költeményét beválogatták. 

Papp Árpád 35 éves volt, amikor magánkiadásban publikálta Metszéspontok című, monumentális verseskötetét. Később a címadó vers a Tengerfenék és Orákulumok című költeményekkel kiegészült, és 1976-ban a Magvető Kiadó gondozásában jelent meg. Díjat is kapott, és csaknem tíz nyelvre lefordították. Ön hosszú oldalakon foglalkozik a művel. Milyen következtetésre jutott? 

– Középiskolás voltam Pápán, amikor ez a legendás kötet az ottani Kossuth utcai könyvesbolt kirakatába került. Nem gondoltam volna, hogy nem lesz több verseskönyve, s nem tudtam még, hogy előzőleg kétszer is megjelentette már Kaposvárott. Használjuk bátran azt a fordulatot, hogy ha soha többet nem írt volna semmit, csak ezeket – az A4-es formátumú, hófehér verses kiadványokban lévőket –, azok is kikezdhetetlen remekek, s megmaradnak. Dunántúli néphagyományok, Berzsenyi-motívumok, antik metrumú sortöredékek, a modern európaiság képei. Új hullámos filmek montázstechnikái fogadják az olvasót az oldalakon, s szinte mániákus rend- és igazságkeresés. És még csak el sem írtam sokak elől azt a munkát, amit utánam jövő kutatók végeznek el, reményeim szerint, Papp Árpád munkásságáról majd. 

Hatalmas munkát fektetett a tanulmánykötetbe. Elem­zéseiben kitekint a hazai és világirodalomra. Kiemeli azokat a párhuzamos vonulatokat, melyek meghatározták, illetve hatottak modellje költői és tudományos életművére. Mi inspirálta erre a szerteágazó, pazar felkészültségről tanúskodó munkára? 

– Tartoztam ezzel Papp Árpádnak, a halála után mindenképpen, mivel barátságának többször tanújelét adta, és a balatoni–badacsonyi, va­lamint somogyországi közös munkálkodásaink is szinte folyamatosak voltak. Amikor alkalmam nyílt, hogy műfordítói vagy irodalmi igyekezetéért jó szót adhassak, megtettem. A róla szóló könyv anyagának mintegy negyede a számítógépemben várakozott, aminek finomhangolása következett. Ez a Berzsenyi Társaság kérésére két évig tartott. Papp Árpád itáliai és újgörög műveltsége páratlan, nem csupán folyó­méternyi műfordításkönyvei tanúskodnak erről. Érdeklődési területe Ciprusra és Máltára is kiterjedt, bizonyíték erre a Világirodalmi lexikon számára írott sok-sok szócikke. 

Könyvében írja, hogy a ritkán szóló Papp Árpád világlátása Berzsenyi görög eszményeivel rokon. Számára az újgörög költők szolgálhattak mintául. Batsányi utódaként is említi. Eszmei tisztasága, humanizmusa – béke, szabadság, szeretet – ebből a szellemi örökségből ered? 

– Meglátásom szerint a dunántúli költészet értékében ugyanolyan kultúrkincsünk, mint az erdélyi vagy az alföldi. Berzsenyi, Batsányi, Weöres vagy éppen Takáts Gyula és Papp Árpád – bármennyire is különböző hangoltságú verseket írtak – egymás lángjaiban is égtek. Közös bennük, hogy az ókori eszményekre életparancsként tekintettek – legyen szó a trójaiak részvétéről, ami a fiát sirató Priamoszt látva támadt bennük, vagy akár gondoljunk Antigoné prekeresztény mártíriumára –, a mindenkori humanista tanításoktól sose tértek el. 

Kiderül, hogy Papp szorongó, melankolikus alkatú volt, ugyanakkor indulatos, bátor kifakadások is jellemezték. Hivatalos irodalmi mellőzése erre vezethető vissza? 

– Szorongásokkal mind- egyik történelmi kor busásan ellátta az embert. Ennek a félelemnél is szörnyűbb életérzésnek a mérséklésére, kordában tartására – ha egyáltalán lehetséges – egy egész életen át tartó alkotásterápia képes csak. (S ez nem csupán művészekre igaz, egy jó iparos szintén addig látja a világot kereknek, amíg mestersége eszközeivel dolgozhat, s meg is élhet.) Az pedig – úgy érzem – emberi létünk végességének tudása miatt van, hogy nem maradhatunk mentesek a melankolikus életérzésektől. Ha egészen elhatalmasodna rajtunk ez a fajta mélabú, nem lenne többé se indulatunk, se kifakadásunk, sőt, a gyakorló melankolikus még a gyászon is kataton nevetgélne. Papp Árpádnak, ahogyan írta, nem volt köze a simulékony szavakhoz. S nagyon távol állt tőle az olcsó meghökkentés vagy a provokálás. Egyedül ő szólalt fel a Jaruzelski-puccskor nyilvánosan a törvénytelenségek ellen a Magyar Írószövetségben, mintha nem két évtized múlva, hanem már aznap reggelre összeomlott volna a térség minden diktatúrája, pedig akkor kezdődött igazán még csak Lengyelországban az erőszaknak egy újabb intervalluma. Érzékeny volt Papp Árpád, nem könnyű ember, összeférhetetlen meg legkevésbé. Balogh Elemér és a napokban elhunyt Bodosi György is a barátjuknak vallották. 

Kaposvár költőóriásával, Takáts Gyulával is konfliktusba került. Mi volt az oka? 

– Elsősorban könyvemben a műveivel foglalkozom, mert a költőről a „pártatlan ítélet” mégiscsak a verse. Hamis mítoszt szőni márpedig nem szabad. Amit a kaposváriak tudnak, igaz: Árpád megvásárolta a Kovács Sebestyén utcában Gyula bácsi házának emeleti részét. Árpádnak két fia született, Gyula bácsinak nem volt utódja. Az eleven fiúgyerekek meg hogyan is járhatnának lábujjhegyen? Két nagy formátumú költő: az egyiket szülővárosa költőjéül fogadta, a másikat nem. Miért pont ők ne vesztek volna össze ezen-azon e rossz szomszédságokkal, török átkokkal megosztott országban? 1976-ban Papp Árpád Metszéspontok című kötete Esterházy Péterrel megosztva kapta az év könyve díját. (Utóbbi a Fancsikó és Pintáért kapta az elismerést.) A díjat nem vette át Papp Árpád, azt mondta nekem, azért, mert az a Metszéspontok nem első kötet, hiszen megelőzte azt annak a korábbi két kiadása. S ez is valóság. Aztán mást olvastam, mást is hallottam. Fodor András naplójában azt a korabeli bejegyzést találtam, hogy szegény Árpád, akinek kevesebb tiszteletdíjat akartak kiutalni, mint a többi nyertesnek, még nem tudja kinevetni a saját kijátszottságát. (Nemes Nagy Ágnes azt írta, hogy szívében boldogok a tárgyak. Az én szívemben Esterházy Péter, Gyula bácsi és Árpád a legnagyobb békével megférnek egymással.) 

Hangyaszorgalmú műfordí- tói tevékenysége lenyűgöző. Görög verseket és regényeket fordított, de a bolgár költészetbe is belekóstolt. Ő fordította Kazantzakisz Zorbász, a görög és a filmen is világhírű Krisztus utolsó megkísértése című regényeit. Magyarul mégsem az ő fordítását adták ki. Kazantzakisz feleségének A meg nem alkuvó című memoárját is ő ültette át nyelvünkre. 

– Igen. Szijártó István – aki több könyvet írt és szerkesztett előttem Papp Árpádról – hívta föl a figyelmemet, hogy ha a Nobel-díjas Nikosz Kazan­­tzakisz Zorba, a görög című regényének 1964-es film- változatát nézem, érdemes Anthony Quinn szinkronhangjára fülelnem, mert Papp Árpád fordítása nyomán az Oscar-díjas színész somogyi tájszólásban beszél hozzánk a vászonról. Kazantzakisztól egy másik regényt 1987-ben Martin Scorsese filmesített meg. Emlékezetes, a Krisztus utolsó megkísértése című regényt és a filmet nem egyes kifakadások, de egész tüntetések fogadták. Aki meg szerette volna érteni az Emberfia és az Atyaisten együtt szenvedését, aki átérezte, hogy nem csupán az Emberfiának van szüksége arra, aki küldte, hanem a Jóistennek is a Megváltóra, távol maradt szirénhangoktól. Sőt, ez a fajta felfokozott várakozás segíthette volna nem csupán az irodalmi és a filmművészeti alkotás befogadását, de Papp Árpád eredeti újgörögből fordított kéziratának a megjelentetését is. Hogyan ne bántotta volna a dolog, hiszen meghiúsult! 

Hadd jegyezzem itt meg, hogy nem csupán Papp Árpád fordított Nobel-díjasokat, de az ő verseit is Nobel-díjasok fordították görögre. Sokat tett önzetlenül a kaposi születésű, békéscsabai tipografikus, Barabás Ferenc a Papp Árpád- művek kiadásáért, e könyvet is ő tervezte. A szerkesztője Szemes Péter volt. 

1967-ben Badacsonyban vásárolt szőlőt. Itt született a Tengerfenék című költeménye. A mentőautó 2010-ben innen vitte Ajkára, ahol a szívbeteg költő meghalt. A magyar Olümposz mit jelentett Papp Árpádnak, akit az ön tanulmánya remélhetőleg megóv a feledéstől? 

– Nem tudom, lesz-e szerepem abban, hogy az előttem járt kedves szerzőim beavatódhatnak-e valamiféle őket megőrző kánonokba. Van, akit életében elfelednek, van, akiről csak a holta után nem vesznek tudomást. 

Papp Árpád koporsójának elhantolásakor Várhegyi György szobrászművész a sírba dobott egy maga véste érmet. Ha a jövendő megtalálja a költő bronzba öntött jellegzetes portréját, remélem, nemcsak a kisplasztikáról, de még a könyvekből is ismerősen fogadja.