Debreczeny Zoltán festőművész kiírja magából, ami foglalkoztatja

Harminchárom éve fest, pályaelhagyó mérnök. Mi ösztönözte erre a váltásra?

– Veszprémben születtem, ma is itt élek. Csak tanulni és katonáskodni hagytam el a várost. A városházán dolgoztam, építéshatósági, később kulturális beosztásban. Képzőművészeti tanulmányokat nem végeztem. A nyolcvanas évek jogszabályai megengedték, hogy munkám mellett kisebb házakat tervezzek, plusz ipari alpinista munkát végezzek. Panelhézag-szigetelést, templomtorony-javítást, sziklafelület-tisztítást vállaltunk. Jó volt a régen megszűnt Herkules Gmk tagjaként a bátorságpróba. Később olyan egyszemélyes szellemi munkát kellett találnom, amihez nem kell beruházás, ahol nincs főnök-beosztotti viszony és felelősség. Vezetői szerepre alkalmatlan vagyok, a hivatali hierarchiát elfogadtam. 1987-ben kezdtem festeni, szinte véletlenül, 35 éves koromban. Ebben a korban már elég olyan mondanivalója gyűlik össze az embernek, amit szeretne kifejezni, akár ábrázolni. Engem is meglepett, hogy kezdetleges és bevállaltan félkész képeim tetszettek ismerőseimnek, később tágabb környezetemnek. A kezdetekben kialakított, színes, mozgalmas, sokalakos stílusom azóta sem változott, bár nyilván csiszolódott. Fontos a tartalom, az üzenet, a kérdés, az úgynevezett mondanivaló.

Minden emberfigurája más, de mégis nagyon hasonló szerkezetű. Ezek a kedves, bájos alakok az egyedi sajátosságai.

– Figuráim fiktív, kitalált alakok. Akár mi is lehetnénk, úton-útfélen. Csak néha hasonlítanak egy-egy hírességre, például Chaplinre. A karaktereimet más-más környezetbe viszem a képeken. A történet, amit általuk elmesélek, lényegesebb náluk. Családi ünnepek, úti élmények, zene és az idő a visszatérő téma. Erős önkritikával rendelkezem. Az életkorral járó bölcsülés révén konfliktuskerülő vagyok, szeretem tisztelni, látni a saját szakmai korlátaimat. A figuráim szinte maguktól születnek meg a kezem, az ecsetem által, örülök, ha megmosolyogtatnak másokat. Hasonlítják a munkáimat olykor Chagall és Gross Arnold, Sajdik mester képeihez. Engem megtisztel a lehetséges hasonlóság, ám őket ez bánthatja is. Nagyon tisztelem mások tudását, személyiségi jogait, tehetségét.

Egyszerűnek tűnnek az emberalakjai, olyannak, „akiket” szinte bárki tudna festeni, de ez mégsem igaz. Játékosak, szinte mintha meg is szólalnának.

– Nem bánom, ha valaki megpróbálja lemásolni őket. Azt gondolom, hogy a művészetben nem lehet konkurencia, mert nincs két egyforma szín, két egyforma, képen megjelenített gondolat. Hasonlót bárki alkothat, de pont olyant soha. Egy utánzat soha nem rendelkezik az eredeti mű kisugárzásával. Nem hordozza magában a festő, szobrász lelkét, szellemét, szellemességét.

A járvány idején hamar rátalált az online tér nyújtotta bemutatkozási lehetőségekre. Úgynevezett Covid-dac-naplót vezet: a Facebookon számol be az ismeretlen helyzet eseményeiről, azokat egy-egy képével illusztrálva.

– Életkoromból adódóan nem vagyok digitális bennszülött. Az online tér nyújtotta világot csodálom, kicsit félek is tőle. A névtelenség a gátlástalanságot is lehetővé teszi. A virtuális térben is respektálom a személyiségi jogokat. Harmadik hullámban írok blogszerűséget. Így dacolok a korlátozásokkal. Betartom a szabályokat. A képekkel kimegyek a szabadba, nem bánom, ha kevesen látják a spontán kiállítást. Mindannyiunk életét befolyásolja a koronavírus, a művész ilyenkor születő képeit is. Ennek kapcsán osztom meg a gondolataimat. Mivel a rendezvények most elmaradnak, ez a lehetőség maradt, így mutathatom be a képeimet. Az emberek több időt töltenek a monitor előtt, a bezártság sokakra depresszív hatással van. Szeretnék példát adni arra, hogy ebben a helyzetben is meg lehet találni a helyes mértékeket. Posztjaimmal segítek magamon is. Kiírom magamból, ami foglalkoztat. Reményeim szerint mások hangulatát is befolyásolom, javítom, segítek rajtuk is. Egy év tapasztalata, hogy sokan követik, osztják, lájkolják, írásaimat, persze sokan vannak azok is, akik „csak” elolvassák, megnézik. Én sem reagálok mindenre, ami, aki tetszik. Azt akarom példázni, hogy nem kell megadnunk magunkat a mostani helyzetnek, reménytelenségnek. Találhatunk jó lehetőségeket, kitalálhatunk új ötleteket. Előre kell menekülnünk! Én is ezt teszem.

A Nyitott Műterem társulás tagjaival több fesztiválon tartottak bemutatót, alkottak nyilvánosan. Azt is megengedték, hogy arra járók belefessenek képeikbe, hozzátegyenek valamit egy-egy szoborhoz. Már ez nagyfokú nyitottságot jelez.

– Van, akit zavar, ha alkotás közben figyelik. Nem vagyunk egyformák. Nekem jólesik, ha ilyenkor mosolyt látok, ha dicsérik a munkámat. Kapolcson, a Művészetek völgye rendezvényein és más fesztiválokon is előfordult, hogy hozzáértőktől kaptam értékes megjegyzéseket, észrevételeket. Titkolták, hogy értenek a festőművészethez. Ez csak utólag derült ki véletlenül. Azt is mondták, hogy blöffölök a képeimen. Ez ebben a művészeti ágban lehetséges, míg például a zenében nem megengedett. Ott egyetlen hang sem lehet hamis, bár a kortárs komolyzene lehet disszonáns is… Egyébként mindenféle értékteremtő tudást tisztelek. Akár vízvezeték-szerelő, kertész barátaim munkáját, hozzáértését is.

Mostanában milyen módon, hol tudja megmutatni új munkáit, hogyan találkozik a közönséggel? Látjuk, hogy kirakatkiállítást, kerítéstárlatot tart.

– Majd harminc éve, európai országok művészeiből alakult a Frequenzen képzőművész csoport. A társaság a legváltozatosabb helyeken, tereken tartja alkotótáborait, kiállításait. 1993-ban Münchenben egy pláza üres üzlethelyiségében rendeztünk be felejthetetlen műtermet és kiállítást. A társaság Veszprémben is megfordult, sőt visszajönne 2023-ban, ha hívnák. Lényeg, hogy a művészeknek kell keresniük azokat a helyeket, ahol munkáik találkoznak a közönség érdeklődésével. Persze az is izgalmas, ha a közönség műtermekbe, próbatermekbe látogathat. Belgiumban korábban egy olyan – bringával, kocogva, autóval is bejárható – útvonalat állítottak össze, amely régi gyárépületeket érintett, ahol kiállítások voltak.

Hasonló a hazai művészetkedvelőknek is biztosan tetszene. Én is keresem a különböző lehetőségeket a megjelenésre, nem elsősorban kereskedelmi céllal. Bízom abban, hogy ezek a kezdeményezéseim másokat is arra ösztönöznek, üres terekben, bárhol, ahol lehetséges, bemutassák a szépséget. Veszprém belvárosában november óta volt egy kirakatkiállításom. Bezártuk, mert az üzlethelyiség szerencsére bérlőt kapott. Amíg nem történhetnek újra nagy dolgok, dacolok és maradok itthon. Nem szabálytalan, ha kerítéskiállítást, amolyan spontárlatot tartunk barátaink munkáiból, vagy akár lakásunk képeiből szobraiból, textíliáiból. Aki autóval, bringával, gyalogosan arra jár, megnézheti, kedvelheti.