A tihanyi kálvária „szocialista Trianonja”

Tihany 1926-ban kapcsolódott a mementókhoz kálvária építésével, IV. Károly király emlékezetére. Ugyanis az 1921-ben Madeira szigetére száműzött király magyarországi utolsó napjait (október 26–31.) a bencés apátságban töltötte feleségével, Zita királynéval. Ezért Tihanyban különös tisztelet, szeretet övezte őt.

Az 1926-ban megalakult IV. Károly Tihanyi Országos Emlékbizottság a kálváriával, Jézus Krisztus Golgotára vezető keresztútjával Magyarország trianoni keresztre feszítését, Károly király tragikus sorsát és a nemzet feltámadásának reményét akarta szimbolizálni. Tiltakozás volt ez, hogy egy nemzet nem adja föl magát, ha keresztre feszítik is országát.

Az 1931-ben a tihanyi Attila-dombon Serédi Jusztinián bíboros által ünnepélyes keretek között felszentelt IV. Károly-kálvárián Siklódy Lőrinc tervei szerint 14 stáció vezetett fel a három kőkereszthez, a zarándokhely építését adományaikkal támogató szabad királyi városok és vármegyék címereivel. A három kőkereszt mögött sziklából megalkotott hármashalom állott, rajta az apostoli kettőskereszttel, a Szent Koronával és IV. Károly bronz képmásával. A keresztek előtti mellvéden a Trianonban elcsatolt vármegyék címereit örökítették meg a kőfaragók. A kálvária nemzetközi vallási zarándokhellyé nőtt. Az irredentának tartott emlékeket azonban a szocialista állam 1945 után folyamatosan felszámolta, s ennek lett áldozata a tihanyi kálvária is.

A második világháború után a kommunista diktatúrák kiépülésével soha nem látott méretű egyházüldözés vette kezdetét a szocialista szektor államaiban. E nyomás alatt a katolikus egyház sem tudott sokszor egyenes derékkal szolgálni, besodródott a békepapi mozgalomba, az ügynöki hálózatba. A tihanyi kálvária lerombolásában kulcsszerepe volt a Veszprémi Egyházmegye apostoli kormányzójának, Klempa Sándor Károlynak, aki készségesnek mutatkozott a barbár cselekmény támogatására az állami vezetéssel egyetértésben.

A kálvária „szocialista Trianonja”, ahogy Vass Sándor Alberik, Tihany egykori bencés plébánosa fogalmazott 1989-ben, az ’50-es évek végén kezdődött el és vandál módon 1960-ban fejeződött be. Helyi kezdeményezője a település tanácselnöke, Stolcz Gusztávné volt.

Alberik atya naplójában rögzítette a tragédia stációit, s így pontos képünk van a rombolásról: „1960 áprilisában a tanácselnöknő azt kérdezte, megkaptam-e már a kálvária lebontásáról szóló rendelkezést Klempa úrtól. A hírt megkaptam, s döbbenten olvastam benne a főpásztor csatolt levelét a megyei tanácselnöknek: ’Tudomásomra jutott, hogy Veszprém megye 15 éves felszabadulását emlékmű felállításával óhajtja megünnepelni. Ezen nagy jelentőségű tervet megvalósulásában támogatni óhajtom. Tekintve, hogy Tihanyba tervezik az emlékmű felállítását, a magam részéről helyeslem és támogatom az elgondolást, hogy a volt Károly Király Kálvária helyén állíttassék fel az emlékmű.’(...)”

Mindez fényt vet az akkori idők állam–egyház viszonyaira, a beszervezett papok meghasonlottságára.

A rombolásra kivezényelt munkások eleinte megtagadták a méltatlan munkát, de később mások „beálltak a sorba”. Őket elkergette azonban a népharag, hegyes villa és furkósbotok kíséretében. Ekkor rendőrök közreműködésével folytatták a bontást, akik a bokrok közé lapulva biztosították – fegyverrel! – a „nyugalmat”.

A stációk ledöntését traktorral végezték, úgy, hogy a gép elejére óriási fagerendát erősítettek, s azzal mentek neki az oszlopoknak. Majd pedig következett a kőkeresztek ledöntése, melyeket a füredi hajógyár darujával tépkedtek ki. – Olyan érzése volt az embernek, mintha egy páncélos csata helyszínére került volna – emlékezett Alberik atya.

(Sokatmondó epilógus: a kálvária helyén felszabadulási emlékmű nem épült, még csak tervek sem készültek e célra.)

Amikor lengedezni kezdtek a szabadság szellői, a diktatúra át- és túlélői máris felemelték szavukat, hogy a kálváriát vissza kell állítani. Szomorú valóság, hogy a 28 nap alatt lerombolt zarándokhely újjáépítésére csak két és fél évtized után kerülhetett sor. 1992-ben a község és az apátság összefogásával létrejött IV. Károly Kálvária Alapítvány segítségével lerakták ugyan az alapkövet, de a végső visszaépítésre és felszentelésre csak 2013 őszén kerülhetett sor, a Korzenszky Richárd perjel által koordinált munkálatok végén. Ünnepélyes ökumenikus istentisztelet keretében, Márfi Gyula érsek, Bölcskei Gusztáv református és Szemerei János evangélikus püspök szolgálatával.

Emlékezetes pillanat volt ez Tihany, de az ország életében is, melyről Tósoki Imre, a település polgármestere így fogalmazott: „A kálvária újjáépítése nem csupán településtörténeti jelentőségű, hanem az igazságtétel, a jóvátétel pillanata is, tanúskodik arról, hogy a sötétség sosem oltja ki az emberek hitét egy jobb világban.”

Toldi Éva