Csipetnyi dohány a bakonyi indiánok jövőjéért

Elmondta, a tájház kiállítótereiben összhangban van a bakonyi és az indián élet bemutatása, már évek óta. Hozzánk tartozik, mondta. Cseh Tamás – Füst a szemében indián – 1961-ben érettségi után három barátjával Karl May és Cooper regényei nyomán, szórakozásként, indiánöltözékben bevetették magukat a bakonyi rengetegbe, kiszakadva a főváros nyüzsgéséből. E gondolat fejlődött máig tartó harci játékká, melynek alapelve, mindenben az 1850-es évek síksági indián hagyományai szerint kell eljárni.

A „bakonyi indián” mára önálló kultúrtörténeti értékké vált. Az alapítók tábora egyre nőtt, a hatvanas évek fiataljai ma gyermekeikkel, unokáikkal lakják be a tipiket. A játék időn kívül helyezi őket, az idő múlását hosszú futásnyi, pipafüstnyi, madárröptényi távlatokban számolják.

Gilyén Péter – életének ötvenkét éve része a harci játék – az indiánok nevében szólt. Felidézte, a kezdetekkor romantikus vonzerőt kínáló élmény elvezette őket odáig, hogy érintkezésbe léptek egy régi kultúrával, melyben hatalmas kincs rejlik, céljuk lett minél mélyebbre evezni e titokzatos világba. – Olyan értékrendet találtunk, mely összeilleszthető a mai társadalom kultúrájával, moralitásával. Nagy csodát kaptunk, a síksági indián kultúra az emberiség egy befejezetlen civilizációja. A vörös ember négyese a bátorság, a nagylelkűség, a kitartás és a bölcsesség, mondta. Az indiánjáték kapcsán szólt a szabadságról, idézte Szent Ágoston gondolatát, „rendnek és fegyelemnek kell lennie közös dolgainkban”.

Elmondta, indiánként rejtőzködő életet élnek, nem azért, mert titkolnivalójuk van, csak amit csinálnak, szinte elmagyarázhatatlan, megmutathatatlan, a világon egyedi, különleges hadijáték. Kiemelte, a falu nagylelkűen és bizalommal fogadta és segíti, sokak számára elsőként furcsának tűnő vállalkozásukat, melyért hálásak.

Baán Izsák bencés szerzetes az indián lét, a falu és a szerzetesség hármasával vont párhuzamot egy 13. századi vers, egy 1854-ben íródott próza felidézésével, összefüggéseinek elemzésével, saját megtapasztalásának élményével, a természet szentsége jegyében.

A megújult kiállítást Ruskó Sándor és Czipó Zoltán rendezte, több indiántársuk segítségével. – Harmincöt éve járok e hegyek közé, az indiánok közel hatvan éve vannak erdeiben, mit kívánhatok a jövőtől? Még sok évet, mert annyi szépség van az itt kiállított képeken, emlékeimben, hogy szeretném, ha az unokám, meg az ő unokája is láthatná. A régieknél az volt a szokás, ha kívántak valamit, a nagy szellemhez, vagy őseikhez intéztek fohászt. Ha vágytak valamire, előtte ők is adtak, a dohánnyal kötötték össze ezt leginkább. A férfiak minden vállalkozásuk előtt megtömték pipáikat és felajánlották a nagy szellemnek, vagy voltak alkalmak, amikor azt úgy tették, hogy csipetnyi dohányt kis rongydarabba csavarva felkötötték egy fára. A kiállításon jelképesen megjelenik az erdő. Aki úgy gondolja, a bakonyi indiánozásnak jó lenne még hatvan, vagy többször hatvan év, felajánlok egy-egy kis anyagdarabot, kevés dohányt, hogy felköthesse a faágra. Jelentése lesz annak a jövőben, zárta mondanivalóját Ruskó Sándor.