Lélekrablók: díjnyertes regényt írt Ákody Zsuzsa

A könyv tavaly ősszel első díjat nyert az Atlantic Press Kiadó női regénypályázatán. Az írónő csaknem háromszáz pályázó közül került az első helyre. Ezzel a díjjal rangos női prózaíróink sorába emelkedett. Ebben a névsorban a közelmúltból Raffai Sarolta, Szabó Magda és Jókai Anna neve juthat eszünkbe, míg a jelenből például Rakovszky Zsuzsát, Szécsi Noémit, Szeifert Natáliát említhetjük.

A tizenkét fejezet a három főszereplő, Kunigunda, Gyurka és Botond közös életét és sorsát kíséri nyomon. Női érzékenység, kiterjedt, körültekintő lélekelemzés és empátia hatja át a történetet. Bő két évtizedet elevenít fel a gördülékenyen kibomló, hagyományos eszközökkel megírt mű. A fejezetek magukkal ragadják az olvasót, és letehetetlenné teszik a realista regényt. A Lélekrablók elbűvölő és szorongató, felemelő és elejtő; megakasztja és lendületbe hozza – felvillantja és elhomályosítja – szűkebb világunkról alkotott ítéleteinket, életformánkat, ugyanakkor vétkeinket és üdvözítő cselekedeteinket felfrissíti emlékezetünkben. S míg mi, ha kedvezően alakulnak a körülményeink, kiszabadulunk önmagunk csapdáiból, átlépünk a kátyúkon, addig Kunigunda hadilábon áll a szerencsével. Mindössze kilencéves, amikor a mezőn megerőszakolja a falu idióta csősze. A trauma végigkíséri egész életét, a végkifejlet megjósolható. Mindez a minduntalan visszatérő feketés piros koncentrikus körökkel, lázas képzelgésekkel kezdődött, és úgy beleivódott a lány lelkébe, testébe, mint ahogy egy kóbor rovart zár örök fogságra a borostyánkő.

Kunigunda gyönyörű, már-már álomszép nő lesz, de a körök forgása, a hallucinációk okozta gyötrelem eltorzítja lényét, közönybe, apátiába süllyeszti. (A kötet borítóján látható grafika ezt a kettősséget, „kétarcúságot” ábrázolja.) Van-e kiút ebből a lesújtó atmoszférából, hangulatból? Fel-felvillan a remény, és az olvasó szurkol Kunigundának, hogy megtalálja a kivezető utat a zsákutcából. Ákody Zsuzsa pszichológusi következetességgel és stabil valóságérzékkel mutatja be a hullámzó folyamatot. Az aritmiásan verő szív közvetít hasonlóan lüktető grafikont az EKG-műszeren. Az író avatottan mozog a falusi, városi miliőben, filmszerű vágásokkal pergeti a jeleneteket, remekül bánik a tér és az idő váltogatásával; a fel-feltörő fiatalkori emlékképek hitelesen illeszkednek a történetbe.

A jó és a gonosz elkerülhetetlen viaskodását nemcsak a lélektanilag pontosan felépített szituációkban, hanem a jellemek megformálásában, mesteri rajzolatában is tapasztalhatjuk. Ákody felejthetetlen karaktereket teremt, Róza, a plébános házvezetőnője különösen megnyerő, a párhuzamosan jelentkező fájdalom és szeretet líraian teljesedik ki alakjában. A családi összefonódások eleinte rejtélyesek, de ahogy haladunk előre az időben, egyértelműen kiderülnek. Árnyék vetül a lelkekre, Gyurkát lehangolja, megdöbbenti az igazság, de megismerése közrejátszik abban, hogy a papi pályát választja. Vágya olykor fellobban, de hite szilárd, megóvja a bűnbeesésétől. Őt nem küldi padlóra a könyörtelen múlt. Kunigunda élete ellenben darabokra törik. Önbecsülése, tisztessége mélyén aknamező húzódik. Párkapcsolataiba apró robbanások vegyülnek, egyelőre azonban nem okoznak maradandó károkat. Elvileg helyrehozhatók lennének, ám a sikeres vidéki színésznő képtelen tiszta szerelmi viszonyokra, mindig a háromszög egyik csúcsa, nős férfiak kedvese. Főiskolai tanárának házassága tragikusan szétporlad, Botondé, a pesti ügyvédé – hűtlensége ellenére – nem esik szét. Kunigunda ezt mondja neki, hogy megmentse a csalódástól, a kilátástalan jövőtől: „Nagyon szeretlek. Ezt tudnod kell, különben nem érted meg, miről beszélek. Nem engedhetem, hogy elhagyd a feleségedet. Én hol eltűnök, hol meg feltűnök az életedben, nem számíthatsz rám. De rá igen.”

A színésznő ragyogó szépsége masszív abroncsként fogja össze a benne kavargó, kínzó poklot. Az erőszak nem oldódik fel emlékezetében, sem az érvényesülés, sem a jólét, sem az evangélikus (édesapja lelkész) család szeretete, békéje nem képes kilúgozni belőle. Ambivalenciája szinte virtuális billog, immár jóvátehetetlenül megkeseríti életét. Kunigunda, mint egy konok mizantróp, haragban van a világgal, képtelen őszintén szeretni, csigaházba gubózik, s amikor makacssága átmenetileg felenged, akkor sem tud kibújni a bőréből, reakciói kiszámíthatatlanok, undok, gyűlölködő és bosszúálló. Mint a hamu alatt izzó parázs, lángra kap, megéget másokat. Gúnyolja barátait: tanára Gyagyás, Gyurka Fattyú, Botond Hólyag. Talán Olgát, az elhagyott, majd öngyilkosságot elkövető kolléganőjét kíméli meg megvetésétől.

Ákody Zsuzsa adekvát jellemrajzot ad hőséről, aki így értékeli önmagát: „…Tulajdonképpen szerencsés vagyok: soha senki nem akart bántani. Én viszont bántani akarom azt, aki közeledni próbál hozzám. Nem bírom elviselni a közelségét, ha kell, megadom az árát az egyedüllétnek. Mert a magány a barátom… Az egyetlen bölcs döntés az életemben az volt, hogy színésznő lettem. Szeretem a munkámat. S ha nem állna tőlem félévnyi távolságra minden szenvedély, még azt is mondhatnám, hogy rajongok érte. A színpad az egyetlen hely, ahol igazán élek… Két hete valami olyasmit mondtam, hogy a bűnbánat bűnbocsánat nélkül nehéz. Ez bizonyára így is van, csakhogy rám nem vonatkozik. mert előttem a bűntudat ismeretlen fogalom…”

A Lélekrablók szereplői mintha egy végtelen labirintusban bolyonganának, örökösen eltévednek, nem találják a kijáratot, ám ha mégis a közelébe érnek, láthatatlan parancsra elbizonytalanodnak, gyáván visszafordulnak, így óhatatlanul fogollyá, rabokká válnak, gyengék, hogy lerázzák magukról a nyomasztó, gúzsba kötő múltat. Évi, az orvos barátnő újra behódol félrelépő, alkoholista, durva párjának; Ági sem képes változtatni magányán. Kamaszlányként szülte meg Gyurkát, ezért kitagadták a szülei; félőssé, óvatossá tette a ridegségük, eltávolodásuk. Botond ígéretes grafikusnak indul, de végül is az ügyvédi hivatást választja. Idővel kényelmesen belenyugszik Kunigunda elvesztésébe. A roncsolt lelkek jobb esetben megalkuvóvá alakítják az embert. Ez alól Gyurka sem kivétel; plébános apját követi, Istent és Jézus Krisztust szolgálja, lelkiismeret-furdalása egy szerzetesrendbe űzi.

A rendszeres olvasók talán már találkoztak olyan írókkal, akik írnak egy regényt, aztán hosszú szünet után még egyet. S nincs tovább, lehúzzák a redőnyt, ötlettáruk kiürült – elhallgatnak és elfelejtődnek. Ákody Zsuzsa nem tért le a Parnasszusra vezető útról, nem dobta be a törülközőt. Kitartásának következménye a „bestseller gyanús” Lélekrablók. Az írónő kitörölhetetlenül beírta nevét a magyar irodalomtörténetbe. Regénye megrendítő, magas esztétikai színvonalú próza arról, hogy a 21. század hajnalán hogyan éltünk Pannónia ege alatt, a tapintatot elvétve gyakorló, a bűnök zömét megtorlatlanul hagyó társadalomban. S hogyan próbáltunk emberek maradni a taposva rohanó idő sodrában.