Amikor a Bakonyban még vad toportyánférgek és óriások éltek

A magyarság kollektív tudattalanja számára a Bakony volt az a misztikus ősvadon, az őssötétség, ahová évszázadokkal ezelőtt civilizált ember be sem tette a lábát, legfeljebb vadászként, ebekkel körülvéve.

A Balaton keletkezése

Azt tartják, míg még magyarok nem voltak itt, vagy talán még annál is régebben, a Bakonyban vad óriások laktak. Egyszer csak a rettenetes teremtések valamin hajba kaptak. Az asszonyok, míg győzték, kérlelték őket, de mikor a bunkót már a boldogabb végére fordították, annyira megijedtek, hogy a purdéikkal kimenekültek a Bakonyszélre. Itt a gyerekek csibét csináltak, az asszonyok pedig nézték, hogy férjem-uraimék hogyan döngölik egymást. A vége az lett, hogy egy épkézláb óriás sem maradt. Ki ott veszett, ki meg utóbb adta ki a lelkét. A magukra hagyott szegény asszonyok ezen annyira elbúsultak, hogy bugyorra szedték fiacskáikat, aztán örökre elvándoroltak erről a vidékről. Ma már hírüket se hallanánk, ha meg nem maradtak volna a csibéknek csinált hegyek, meg ha ott, ahonnan a sok neki valót a rajkóik összekapargatták, nem támadt volna a Balaton.

E rövid mese – könnyű felismerni -, mítoszi mélységeket rejt magában. A Bakony neve az ember (magyarság) előtti vad, civilizálatlan világot idézi. Az ő eltűnésüknek köszönhető a badacsonytomajiak éltető eleme, a Balaton keletkezése.

Vad toportyánférgek a mély erdőben

A Bakonyban a legfélelmetesebb, a szinte mitikus állat a farkas volt. Jobbára téli éjszakákon látogattak be a falvakba, s akit értek – embert és állatot egyaránt – , azt megmarták, széttépték, elhurcolták. Borzalmasabbnál borzalmasabb történetek keringtek szörnyű cselekedeteikről. Tatay Sándor, az író így emlékezett: „Családi hagyományainkban is szerepel egy tragikus történet. Majdnem kétszáz éves már. Ükapám, Szakonyi Mátyás akkor káplán volt Várpalotán. Szilveszterkor, késő este ő tartotta a szokásos istentiszteletet. Mátkája, Bozzay Erzsébet kicsit megkésett a templomból, valamely csipkék vasalásába merült el, mert esküvőjüket vízkereszt napjára tervezték. Futott, hogy besurranjon még az ének alatt. A templomkapu kilincsén volt már a keze, mikor a farkasok elkapták. Sosem lett ebből esküvő, és félbeszakadt az istentisztelet is, Vagy ötven évvel ezelőtt még láttam a palotai temetőben a szerencsétlen menyasszony sírkövét, mely szokatlan bőbeszédűséggel örökítette meg az idegen vándort is könnyekre fakasztó eseményt. Voltak pedig akkoriban ilyen csikorgó éjszakákon farkasvigyázók, farkaskiáltók, akik legelébb a kutyák nyüszítéséből tudták, hogy közeleg a rémséges toportyánféreg.”

Igen, Koppány földje ez, vad és elementáris. Az előző századok spirituális jelentéssel átitatott világában a Bakony megőrzött valamit a pogány aranykor szabadságából. Az örökké hiányokkal küszködő magyarság a Bakonyba álmodta bele szabadságvágyát. Ami Szent János apostolnak Patmosz szigete volt, az a magyarnak – tenger híján – a Bakony, amely a szabadság erdőtemploma lett.

Forrás: Sebő József: A Bakony-mítosz, Nodus Kiadó, Veszprém