Olaszfalui sortűz: „Milyen érzés lehetett, mikor tudták, ők következnek"

Ovádi Péter országgyűlési képviselő felidézte azt az időt a megemlékezésen, amikor a II. világháború utolsó heteit nyögte a világ. A szovjet hadsereg településről településre szorította ki a németeket hazánk területéről is, amikor azon az ominózus napon megérkeztek Olaszfaluba. Itt 1945. március 23-án a szovjetek nemcsak házakat romboltak le, hanem családok sokaságát tették tönkre. A honatya szavai szerint nem túlzás azt mondani, hogy egy egész közösség lelkébe szúrtak tőrt. Olaszfalu közössége olyan eseményeknek volt a tanúja, amelyek túlmentek minden olyan határon, amit még jóérzésű ember lelke képes feldolgozni. Húsvét előtt, nagypénteken, amikor az emberek bűnbánatot tartanak és várják a feltámadást, Olaszfalura maga a gonoszság telepedett rá. Amit pedig maga mögött hagyott, az a fájdalom és a keserűség. A szovjet katonák ugyanis 32 helyi lakost, zömében fiatal fiúkat és férfiakat állítottak sortűz elé, vagy aljas módon, hátulról a nyílt utcán tarkón lőtték őket.

– Ma itt állunk és azokra emlékezünk, akik akkor meghaltak. Nyíltan kimondhatjuk azt, amit évtizedeken át nem lehetett, kimondjuk, méghozzá csupán egy isteni erkölcsi törvényt betartva. Olaszfalu minden évben így készül húsvétra. Arra az ünnepre, amikor Krisztus halálával megváltotta az emberiség bűneit. A bűn viszont sajnos ma is jelen van a világban, mi pedig egyféle módon tudjuk felvenni vele a küzdelmet: ha emlékezünk a jókra, ha fejet hajtunk előttük és követjük a példájukat. Tiszteljük az emlékeket és emlékeztetjük az utókort a szörnyűségekre, amiket el kell kerülni a jövőben. Ésszel és cselekedetekkel is. Így pedig annak a 32 olaszfalui fiatalnak a halála sem lesz értelmetlen, hanem megigazul egy későbbi békés világ megteremtésében – hangsúlyozta beszédében Ovádi Péter.

A fájdalmas péntekként elhíresült tragédia fájdalmát a szeretet enyhíti. Ez is elhangzott vasárnap, amikor Olaszfaluban a sötét napra emlékeztek, amikor németes nevű helybelieket kivégeztek. A honatya a falu polgármesterével, Boriszné Hanich Edittel együtt hajtott fejet a templomudvarban lévő emlékműnél, és elhelyezték az emlékezés koszorúit. Akárcsak Dékány Árpád Sixtus helyi plébános, ciszterci atya és Brevics László egyházközségi vezető. Más szervezetek képviselői és külön a hozzátartozók, az ismerősök, azaz idős asszonyok egy-egy szál virággal a kezükben hasonlóképp tettek.
Néhány emlékező falubeli sóhajtva sorolta, távoli rokonaik bizony az áldozatok közt voltak.  Felmenőik elmondásai alapján úgy tudják, hogy volt, aki a padláson széna között bújt el, de ahogy szedték le azt onnan, érezte, hogy már eléri a villa, ezért  leugrott, futva menekülve kiabálta, hogy magyar, mégis hátba lőtték. Más a sortűz kapcsán azt említette meg, hogy nem engedték oda a hozzátartozókat, amikor megtörtént a mészárlás, de olyan helybeli fia is a lelőttek között volt, aki oroszul tudott beszélni a katonákkal. Hiába kérlelték akkor őket.