Mit üzennek a mai embernek az időt megszelídítő monostorok?

"A szerzetesi élet kalandjának alapját emberségre törekvésünk adja, s azt több kihívás éri, de napjaink során minden a tanulást segíti. Akár apró események. Mindennek van értelme, minden nevel bennünket, identitásunk nyitott lesz a párbeszédben. S ha megtanulunk emberként élni, szerzetesi létünk szavak nélkül is üzenet lesz" – fogalmazott Dom Patrice Mahieu francia bencés atya a bakonybéli Szent Gellért emlékülésen. A szerzetesi megújulásról tartott előadást a bakonybéli konferencián Patrice atya, akiról azt érdemes tudni, hogy a Solesmes-i kolostorban oblátusokkal foglalkozik, azaz világi testvérekkel. Ők nem egyházi, hanem világi életet élnek, ugyanakkor szeretnék, ha életüket a szerzetesi közösség által megélt bencés értékek inspirálnák. A monostor oblátusai közé tartozott Zita császárné, Magyarország utolsó királynéja, aki haláláig nagyon szoros kapcsolatot tartott fenn közösségükkel és a Szent Cecília Monostor női szerzetesközösségével. 

Patrice Mahieu gondolatait, jegyzeteit a szerzetesek hagyományairól és modernitásra törekvésükről Baán Izsák, a bakonybéli Szent Mauríciusz Monostor perjele fordította le. Azokból kiderül, hogy Patrice atyának már az az eszmefuttatása figyelemre méltó, amit a modernitás és a hagyomány kapcsán idéz fel a francia szerzetes. A modernitás és a hagyomány kapcsolatát akár éltetheti is a köztük lévő feszültség, s azt a párbeszéd és az elfogadás folyamata segítheti elő. Megadhatjuk a teremtménynek, az embernek az őt megillető fontosságot, értéket, szeretetet, ugyanakkor nem kell elvágni a kapcsolatot az emberi természetnek azzal az állandó jellemzőjével, hogy az örökkévalóság jelenében gyökerezik. Vannak az idő felett álló értékek, örök vívmányok. Az értelem az idő felett áll.

Nem elfogadható ugyanakkor a szubjektivitás abszolút felmagasztalása, mert megsemmisíti az emberi lény misztériumát, azt a képességét, hogy ajándék és közösség legyen.

A hagyományhoz való változatlan ragaszkodás antimodern, a másik véglet az ultramodern, a világ életében megjelenő új körülményekhez való merész alkalmazkodóképessége miatt. A hagyomány magába foglalja az átadott dolgokat, a tartalmat, továbbá az átadó alany cselekvését.

Patrice Mahieu szerint azt is mondhatjuk egy szerzetes esetében, hogy nála a hagyomány azt jelenti, hogy a saját kis énjét az egyház nagy énjében értelmezi. A hagyomány fejlődésben lévő valóság. A kapott dolgokhoz való hűségben gyökerezik, e a történelem és a kultúrák körülményei szerint változik.

Az a szó, amely összefoglalja a II. Vatikáni Zsinat által a szerzetesi közösségekre bízott feladatot, a megújulás volt. Abban mintha visszhangozna a hagyomány és a modernitás. Nem újjáteremtést jelent, hanem a valóságban való újfajta gyökerezést, egy olyan növekedést, amely figyelembe veszi az új helyzeteket, az új időket, az új elvárásokat. A megújulás tehát növekedés, az eredeti szellemiség megélése. A keresztény életnek nemcsak alkalmazkodnia kell azokhoz a gondolkodási formákhoz és szokásokhoz, amelyeket a világi környezet kínál neki és kényszerít rá, amennyiben azok összeegyeztethetők vallási és erkölcsi programjának alapvető követelményeivel, hanem törekednie kell arra, hogy megközelítse, megtisztítsa, nemesítse, megelevenítse és megszentelje azokat. A folyamat érinti a szerzetesi identitás elemeit, önmaguk Istennek való ajándékozásának megélési módját.

A II. Vatikáni Zsinat után lendületet kapott a lelki élet elmélyítése. A visszatérés az alapítók meglátásaihoz és karizmáihoz segített újra felfedezni az alapítók lelki alakját és célját. A szerzetesek képzése kitüntetett figyelmet kapott és a monostorokban megjelent az ökumenikus nyitottság.

A testvéreket állandóan foglalkoztató kérdés: hogyan és milyen mértékben kell megváltoznia a szerzetesi életnek, hogy továbbra is átadhassa értékeit? Közösségeik visszanyerték az élet tűzhelyének szerepét. A bencés regulát korábban inkább úgy olvasták, mint az apát és az egyes szerzetesek közötti kapcsolatok kódexét, mely a testvérek közötti kapcsolatokat olyan szervezeti jelleggel szabályozta, amely lehetővé tette, hogy mindenki élhesse a saját lelki életét. A közösségi élet pedig teológiai értelemben Isten jelenlétének helye. Így az elöljáró is testvér a közösségben, akit lelki felelősséggel bíztak meg.

A liturgiában a közösség Isten felé fordul, tehát van benne valami bensőséges, egyben az a hely is, ahol a közösség megmutatja identitását. A világiak részéről egyre nagyobb igény mutatkozik arra, hogy lelkileg kapcsolódjanak a szerzetesi közösséghez, hogy a szerzetesi lelkiség alapvető értékeit beépíthessék az életükbe. Mindezt a kolostorok nagylelkűen, sajátos módon élték, élik meg. Néhol ennek az igénynek a megtapasztalása nem volt mentes a közösségeken belüli feszültségektől. A modernizáció folyamata ugyanakkor magának a hagyománynak a továbbvitele, az egyes közösségeknek teret hagy saját értelmezéseikre.

Az, ahogyan alkotnak vagy tanulnak, kétkezi munkát végeznek, a szerzetesi napirendnek van ritmusa, sajátos íze. A szerzetesi élet ritmusa jobban összhangban van a testtel, a növények és az állatok természetével. Ez nem azt jelenti, hogy a világ kívül marad a monostoron, de szűrt, szabályozott formában éri el. A hírek, a kapcsolatok, a szavak, a szellem az ember szolgálatában állnak, anélkül, hogy elfojtanák azt vagy rendetlenséget keltenének benne. Az idő megszelídítése bevezeti a lassúság ökológiáját – ahogyan egy szerzetes találóan megfogalmazta. Minél hitelesebb marad a monasztikus szerzetesség mindebben, annál többet tud adni, még akkor is, ha nem törekszik arra, hogy adjon – fogalmazta meg küldetésüket Patrice Mahieu.