Mit keres a varjú a városban?

Nemrégiben abból lett hír, hogy Ábrahámhegyet ellepték a varjak, és eredménytelen az évek óta ellenük folytatott küzdelem, a fészkek eltávolítása. Orbán Zoltán, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület szóvivője azt mondja: így az is marad. Mert nem ez a megoldás.

– A varjak jelenléte (károgás, a parkoló autókat, a járdát, udvart szennyező ürülék) egy-egy településen néhány száz ember, a lakosság töredékének problémája, akik egy része azonban folyamatosan – és gyakran dühösen – nyomást gyakorol az önkormányzatra, hogy rávegye a fák gallyazására, a fészkek engedéllyel történő eltávolításra. Közpénzen – mondja a szakértő. –  Pedig ez az egyetlen, amit nem szabadna. A varjak ettől ugyanis nem költöznek el a településről, a megsemmisített fészkeket két héten belül újjáépítik, ráadásul a madarak egy része a környéken kezd új fészkek, fészektelepek építésébe és így az érintett terület nagysága és lakosság száma jelentősen nő. A fekete vetési varjú él kolóniában, a szürke mellényes dolmányos varjú, amelyik széttúrja a településeken a szemetet, magányosan fészkel. Az emberek többsége nem is tudja, mi közöttük a különbség. A vetési varjú nem véletlenül védett faj. Az ezredfordulóra az állomány 93 százaléka kipusztult. Pontosabban kipusztították. Mivel, mint a neve is mutatja, a szántóföldön táplálkozik, az emberek pedig tőle féltették a terményüket, ezért kegyetlen módszerekkel kiirtották, a szarkát, szajkót és dolmányos varjút pedig jelenleg is gyérítik, lövik, csapdázzák. Mai tudásunk szerint a varjúfélék hazai képviselői is olyan intelligensek, mint a 4-6 éves gyermek, így nem csoda, hogy az üldözéssel szemben védekezésbe kezdtek. Mivel nem akarnak kihalni, beköltöznek oda, a településeinkre, ahol túlélhetnek, ahol védelmet találnak. Mielőtt kivágták a privatizált földeken a facsoportokat, illetve mielőtt nem létezett a terület alapú mezőgazdasági támogatás, ami a gazdálkodókat a nagy szántóföldeket létrehozására ösztönözte, megvolt az élőhelyük a településeken kívül.

– Az emberek többsége nem érti, miért védett Magyarországon szinte minden madárfaj. Még a veréb is. Így azt sem tudják, miért kellene eltűrniük a folyamatos és kellemetlen varjúkárogást, sőt varjútámadást.

– A madarak döntő többsége valóban védett, vannak azonban közöttük gyéríthető, illetve vadászható fajok. A két varjúfajunk között is van különbség, a dolmányos varjú például gyéríthető. A két faj kétféle problémát okoz(hat). A vetési varjak február elején gyűlnek össze a kolóniában, május vége felé kirepülnek a fiókák, június első felére kiürülnek a fészkek – a madarak gyakorlatilag hónapokra, akár fél évre eltűnnek a településekről. A vetési varjúra kevésbé vagy egyáltalán nem jellemző, hogy a szülők a fiókákat védve a kirepülési időszakban emberekre támadnának. Mivel ez a faj alapvetően nem a településeken táplálkozik, napközben, illetve a költési időszakon kívül a városhatáron kívül élik az életüket. Télire októbertől februárig északról is érkeznek hozzánk vetési varjak, mivel itt nincs hó, tehát találnak a földön táplálékot. Ezek nagy csapatokban éjszakáznak, a nyíregyházi egyetem melletti erdőben például 400 ezren is telelnek. Innen gondolják az emberek, hogy túl vannak szaporodva. Pedig a Magyarországon az ezredfordulóra a 250 ezer páros hazai állományból alig 23 ezer maradt ebből az egyébként rendkívül hasznos madárból, amelyik megszabadítja a szántóföldeket a kártevőktől. Az állományuk drasztikus fogyatkozása kihatással lett más védett és fokozottan védett madárfajok életére is. A fokozottan védett kék vércse vagy a szintén védett erdei fülesbagoly ugyanis nem tud fészket építeni, így más madarak, elsősorban a varjak üresen maradt fészkeiben tud csak költeni. Amikor Magyarországon összeomlott a vetési varjú állománya, összeomlott a kék vércséké is. 

A dolmányos varjú, amelyik rokona a vetési varjúnak, egész másféle életet él, és más problémákat okoz az embereknek, akik esetleg nem is különböztetik meg egymástól ezt a két madarat. Számukra ami károg, az varjú. A dolmányos varjú nem fészkel kolóniában, nem zajong csapatokban, viszont ma már ki sem megy a településekről. Eredeti életmódja szerint jelentős részben dögevő, eltünteti az elhullott állatok maradványait, illetve nagy hasznot hajtva a vadászok által otthagyott zsigereket. Úgyhogy nincs mit csodálkozni azon, hogy ha pazarlóan teledobáljuk ételmaradékokkal a köztéri nyitott szemeteseket, rászoknak a számukra rendkívül kedvező kukázásra. Vagyis mindkét faj esetében igaz, hogy a varjúbajt mi hoztuk a fejünkre. 

– Mi tehát a megoldás? Szükség van-e egyáltalán megoldásra?

– A varjú nagyon intelligens madár, és 30-40 évig is él. El lehet zavarni, le lehet vágni a fészkéül szolgáló ágakat, ki lehet tenni ultrahangos riasztókat, de ezektől nem fél. Visszatér, mert túl akar élni, és nem hagytunk neki más lehetőséget. A megoldás az, ha megváltoztatjuk a természethez való hozzáállásunkat, és a madarakra is úgy tekintenünk, mint a napra vagy a szélre. Elviseljük. Ábrahámhegyen azon háborogtak, hogy a varjak odapiszkolnak a bolt elé. Hát akkor fel kell szerelni egy védőtetőt, és nem a madarakat kell elpusztítani. Az autóparkolók fölé tegyenek féltetőket, az megvéd a madárpiszoktól, az esőtől, árnyékot is ad, ha pedig a tetejére még napelemet is szerelnek, hasznot hajt. Nem az a megoldás tehát, hogy a polgármester holnapra zajmentesen és persze ingyen tüntesse el a varjakat. A madarak nem lesznek kollektíven öngyilkosok, harc nélkül nem adják fel. Ha a kukában találnak élelmet, akkor onnan esznek. Ha viszont olyan kukafedeleket szerelnek fel, amitől a madár nem tud hozzáférni a szeméthez, akkor odébbáll. Az ember azt gondolja, hogy neki megvan minden joga, az övé minden természeti kincs, és szabadon rendelkezhet vele. Ha zavarják a gólyák, a galambok vagy a varjak, akkor valaki intézze ezeket el. És fogalma sincs arról, hogy a világ jóval bonyolultabb, mint amiről tud. 

Hanthy Kinga