A veszprémi asszonyok összefogtak, hogy segítsék a háború elől menekülő nőket

Alig pár hónapja az Agóra egyik kiállítótermében voltunk együtt – Zakar Irina a veszprémi ukrán közösséggel várta a helyieket. A falakon háborús képek; katonák, köztük önkéntes hölgyek is, kiégett katonai és civil járművek, a roncsok között növő virágok, romok tetején napozó cica. Abszurd élmény volt békében háborús képeket látni, ráadásul egy szomszédos országból. Most, 2022. március 4-én újra együtt vagyunk Irinával Huszárné Júliáék kertjében, hogy számba vegyük az adományokat, mert a szomszédos Ukrajnában valóságos háború zajlik. 

A menekültek érkezésének hírére a Veszprémi Nők Kerekasztala Egyesület (Venőke) vezetője a szervezet lányai, asszonyai egyetértésével felhívást tett közzé. Ötven higiéniai, ápolási termékekkel megtöltött piperetáskát szerettek volna összegyűjteni, amivel némi segítséget nyújthatnak a sorstársaknak, akiknek idejük sem volt egy ilyen hosszú távollétre becsomagolni. A gyűjtéshez kapcsolódott a Fagyöngy Egyesület, a Veszprémi Nyugdíjasok Érdekvédelmi Egyesülete, a Kádártai Örömforrás Nyugdíjasklub és a Senior Tanácsadók Társulata. 

Hogy gyors lehessen a segítség, pénteken volt a Szigethy utcai találkozó. Legalább ötven ember fordult meg aznap délután Júliáék udvarán, hogy hozzák és számba vegyék az összekészített csomagokat. Éva két hölggyel érkezett, Irina tolmácsolt. 

Nyina és Galina nászasszonyok, úgy hatvan körül. Nikopolból menekültek, a település mindössze nyolc kilométerre van Ukrajna azóta elfoglalt legnagyobb, zaporozsjei atomerőművétől. Többnyire Galina beszél, abban meg nincs különbség, hogy közülük vagy a hallgatóságból éppen ki törölgeti a szemét. 

– Mi nem akartunk eljönni, de állandó lett a bombázás, és nagyon féltünk. Éjjelente két-háromszor is szólt a sziréna. Mivel 14 éves unokánk velünk élt, meg akartuk menteni, ezért úgy döntöttünk, elindulunk. Hírt kaptunk, hogy az ukrán elnök vonatot küld, azután a humanitárius folyosón el tudjuk hagyni az országot. Mentünk az állomásra jegyet venni, de minden zárva volt, és este nyolckor kezdődött a kijárási tilalom. Pénzt hagytunk jegyre egy vasutasnál. Amikor jött az értesítés, hogy fél órán belül indulnunk kell, tizenöt perc alatt elkészültünk, majd egy ismerős kivitt bennünket az állomásra. Ott a másfél helyett három és fél órát vártunk az indulásig, mert bombázták az állomást is. Lembergig (Lvov) mentünk. Ott dolgozik Nyina fia, menye, az én lányom, aki taxival jött értünk, így jutottunk el Csapig (Záhonyig), ahol az időseknek és a családoknak nyitott zöld folyosón hamar átjutottunk. Február 27-én este indultunk, két nap alatt értünk Veszprémbe, szintén este. Itt dolgoznak a gyerekek, ezért mi is a munkásszállón aludhattunk pokrócokon, a földön, más hely nem volt. 

A Venőke és a Dnipro Országos Ukrán Kulturális Egyesület (vezetője Zakar Irina) segíteni akart, Éva pedig azonnal jelentkezett, hogy pár napra befogadja a hölgyeket, és unokájukat, Vladiszlávot. Aznapra tehát már jutott meleg étel, vetett ágy és barátságos fogadtatás. Mint mondják, hosszú útjuk alatt mindenütt segítőkészséget, jó szándékot tapasztaltak, amiért nem tudnak eléggé hálásak lenni a magyaroknak. 

De hogyan lehet egy ilyen útra elindulni? 

– Nemigen tudtunk gondolkodni, csak dobáltuk a húzós bőröndbe, ami belefért, kulcs a zsebbe, és éppen indultunk volna, amikor eszembe jutott, hogy a vizet és a gázt zárjuk el, mert egy gázrobbanás a bombázással együtt végzetes lehet. Ezzel együtt tizenöt perc alatt indulásra készen álltunk. 

Most meg itt ülünk Júlia asztalánál, és senki sem tudja, mi lesz. A kapcsolattartásban segít az internet, a mobiltelefon, amelyen együtt nézzük a közelmúlt emlékeit – Vladiszláv pár hete lett első csinos társnőjével egy társastáncversenyen. 

A Venőke felhívására több mint hetven piperecsomag érkezett, célba juttatásukon Irináék dolgoznak.