A kilencvenhét éves Aikelin Sándor az 51. páncélgépágyús zászlóalj katonája volt

Talán a sors kárpótlásul ajándékozta meg e szép korral. Zsófia lánya, unokái, dédunokái a 100. születésnapi nagy bulit tervezik, mondja Sándor bácsi mosolyogva, mielőtt belefog életmeséjébe.

A német ajkú família még Mária Terézia idején került Magyarországra. Dédapja Gottfried Wilhelm Aikelin. Az apai ági felmenők mind tanítók, evangélikus papok, mint az édesapja is. Anyai ágon francia származású. Sajnos édesapja már fia tízéves korában meghalt. Így a hét gyerekkel egyedül maradt az anyjuk. Sándor volt a legkisebb. Az özvegységben anyjuk nem találta helyét, s állandóan költözött egyik férjezett lányától a másikig vagy éppen bérletbe kényszerült.

Sándor így a középiskolát több helyen járta: Gyönk, Szekszárd, s végül a fővárosban érettségizett. Papnak szánták, de neki jobban tetszett a katonai egyenruha. Érettségi után a Ludovikára jelentkezett, de egy évet várnia kellett, s addig a tízhetes újoncképzés után tartalékos tiszti iskolába került. A háború mindent felgyorsított. A Honvédelmi Minisztériumba került egyik katonai alosztályhoz, majd a Matyasovszky nevű tábornok mellett szolgált, akinek a fia hősi halált halt. Végül az 51. páncélos zászlóaljhoz osztották be, a frissen kifejlesztett Nimród parancsnokaként. (A 40M Nimród a 38M Toldi I harckocsi módosított alvázára épített 40 mm-es önjáró gépágyú. A módosított futómű 5 helyett 6 futógörgőt tartalmaz oldalanként. A Nimródot svéd licenc alapján a Weiss Manfréd Művekben gyártották. 1941 októberében készült el a 46 darabos első széria.)

Csak a végső harcokról szólunk most. Egy 10 Nimródból álló csapattal, a gyalogság és a lovas huszárok megsegítésére 1944 őszén megjárták Kiskunfélegyháza, Kecskemét környékét, részt vettek a debreceni harckocsicsatában, majd Románia felé kellett venni az útirányt. Itt az oroszok T34-esével találták szembe magukat, ami gyorsabb volt és erősebben páncélozott. A Nimródok nem nagyon tudtak kárt tenni bennük. Amikor Kecskemét környékén visszavonulásra kaptak parancsot, bekerültek egy lápos területre, ahonnan a harckocsikat hátrahagyva lehetett csak kimenekülniük. Izsáknál kerítettek egy teherautót, s azzal mentek vissza Dunaföldvárnál gyülekező alakulatukhoz. Eddigre már a borzalmaktól elfásult társaival sok halottat, sebesültet látott. Az ő harckocsijuk is lövést kapott a budapesti harcokban. Bajtársa, Hegedűs Vili azonnal meghalt szívlövéstől, a 4. számú kezelőnek pedig a tükrös nézőkéjét beverte a golyó, ellőve így a fél arcát.

- 1944. január 18-án épphogy átmentünk az Erzsébet hídon, felrobbantották a németek. Február 6-a lehetett, a németek elrendelték, hogy a megmaradt két Nimróddal még a hídfőtől lőjünk vissza a város felé. A következő parancs, hogy minden nehézfegyvert tegyünk harcképtelenné. Ekkor már a Széll Kálmán tér tele volt halottakkal. Egy mellékutcában hat tisztből öt főbe lőtte magát. Nem akartak fogságba esni. Én arra jutottam, hogy visszamegyek a Döbrentei térre. Azt éreztem, valami megcsíp. A jobb alkaromba kaptam egy lövést, még az oldalamat is megsebesítette.

Ekkor lépteket hallottam, s a pisztolyomat feltartva vártam. Jól számítottam, egy mongol vágású szovjet katona jött felém. Nem a pisztolyomért nyúlt, hanem a karórámat csatolta le. Egy másiknak a csizmám kellett, egy harmadiknak a bőrmellényem. Cigarettát kaptam tőlük cserébe. Páncélos voltam, jó ruházattal. A bőrnadrágom rajtam maradhatott, de zokniban mentem a Citadella melletti gyűjtőhelyre. 1945. február 12-e volt, amikor hadifogságba kerültem. 1947 szeptemberében értem újra magyar földre – meséli.

A hadifogság igen meg- viselte. – „Nagy kirándulás” volt, a Kaukázus környékén Grúzia, Jereván, Örményország tájain. Dolgoztam kolhozban, építkezéseken, kőbányában, mocsárlecsapoláson, vasútépítésen – emlékezik Aikelin Sándor.

Háromszor 4 deci korpaleves és 40-60 deka kenyér volt a fejadag. Három évig tojást, tejet nem látott. – A GPU éjjel hivatott egyszer. Igen megijedtem, mert akit éjjel hívtak, az nem jött vissza a barakkba már. Engem, a magyar svábot, talán a nevem miatt véltek német származásúnak, s egy SS-egyenruhát adtak. Azt mondták, elszállítanak egy német táborba, ott figyeljek, s jelentsem, ha valami gyanúsat tapasztalok. A németek kemények, de nem volt bennük rosszindulat, önzés. Nem is volt mit jelentenem. Bár egy rab megszökött, elő is vettek, miért nem jelentettem. Egyedül szökött, így elhitték, nem tudhattam róla. Mindig más táborba tettek. A mocsárlecsapolásban igen megbetegedtem. Fél évre lágerkórházba kerültem. Így, nagy megkönnyebbülésemre, megszüntették a GPU-s feladatomat – idézi a múltat a volt páncélos.

Ülök gyakran az erkélyen, nézem a Balatont körülölelő hegyeket, és eszembe jut, ha nem sportoltam volna fiatalkoromban, ki sem bírtam volna a sok háborús megpróbáltatást. A harcok során kapott erős halláskárosodásom sem engedi feledni a háborút. De az ember szeretteivel körülvéve mindennel megbékél.